Ugyanígy sütött a nap akkor is, emlékszem. Hét ágra. Valahogy így mondják.
Kellemes tavaszi, de már meleg szellő simogatta arcunkat, és halványrózsaszín virágokba borultak az útmenti cseresznyefák.
Már nem tudom miért, valószínűleg a május elseje úgy esett, de az a szombat munkanap volt. Ez egészen biztos. Algebra óránk is lett volna az egyetemen. Gyakorlat. Névsoros. Volt is, de én – aki szinte minden órára bejártam, még a katalógus nélküli előadásokra is – azt mondtam: NEM. Ezt a szombati tanítási napot kihagyom, és az egyházi kollégiumból, ami akkoriban a második otthonom volt a nagy fővárosban, haza utazok vidéki kisvárosomba szüleimhez, nagyszüleimhez. Vitt a lábam, a sárga villamos és a hármas metró, egészen a Népliget Autóbusz Állomásig. Szennyessel megrakodott utazótáskával, könyvekkel teletömött hátizsákkal, és lobogó, csapzott hajjal
szaladtam és tülekedtem, ahogy csak bírtam. Közben lestem a bal csuklómon feszülő karórám kegyelmet nem ismerő perc- és másodperc mutatóit, de pont elértem. Még hely is volt a buszon! Kigördültünk a pályaudvarról. Vegyes
érzések kavarograk bennem, ahogy egyre csak távolodtunk a nagyváros zajától: vajon jól cselekszem? Nekem itt lenne kötelességem Budapesten, az egyetemen, de éppen most hagyom el. Miért? Nem tudom. Valahogy, valami
megmagyarázhatatlan, belső késztetést éreztem, hogy azon a hétvégén haza kell utaznom.
Szombaton, ahogy hetente-kéthetente mindig találkoztunk. Volt valami süti, mint mindig, talán almás pite, amiből persze fél tepsivel megettem, mint mindig, és ő szólt, hogy: „Andi ne egyél annyi süteményt, mert meghízol!”
A konyhában a hűtő előtt ült fekete, oldalt három fehér csíkos sportnadrágban és egy rózsaszín, vékony fonalból kötött tavaszi pulóverben a kisszéken – sosem felejtem el, még mondtuk is, hogy micsoda fiatalos, pedig a múlt
nyáron töltötte a hetvenet. Csodálkoztunk, hogy levágta a pulóvere ujját ollóval, de mondta, hogy melege volt, és különben is jön a jó idő, nyáron majd kertészkedik, és majd ujjatlant csinál belőle, hogy nehogy már úgy barnuljon
le, hogy látszik a „póló” ujja. Sokat nevettünk. Talán többet is, mint szoktunk. Nagyon jól éreztük magunkat!
Ajándékba adott egy bögrét pár nappal korábban névnapomra a kollégiumi szobatársam. Mondtam neki, legközelebb haza hozom, megmutatom, mikor kérdezte miket kaptam a barátnőimtől. Ő is felköszöntött Papával együtt.
Többek közt egy zsebrádiót kaptam fülhallgatóval, hogy ne unatkozzak a négyórás buszúton. Örültem neki. Aztán este lett. A barna bejárati ajtó előtt még megbeszéltük, hogy milyen sütit csináljon legközelebb. Természetesen a
mennyei diós kiflijét szavaztuk meg egyöntetűen. Ez mindig isteni finom volt! Lekísért minket az első emeletről lépcsőn, pedig nem ment könnyen egy bő egy évvel ezelőtti sztrók miatt, de ő akart jönni, hogy gyakorolja a menést.
Egyik szomszéd meg is jegyezte, hogy „Látom ám, hogy szorgalmasan gyakorol!”, és ő büszke volt. Miközben leértünk a lépcsőn, beszélgettünk. Arra már nem emlékszem, hogy mit és miről, de úgy gondolom, hogy húgom hamarosan esedékes gimnáziumi ballagásáról. Leértünk. Elköszöntünk. Hogy puszit adtunk-e egymásnak már nem tudom, de úgy emlékszem megöleltem. Állt a szürke járdán, a piros-barna-fehér fémkerítés mellett, ahogy ilyenkor
mindig szokott, és amíg az utca végére nem értünk a nagy játszótérhez, párszor visszafordulva addig integettünk egymásnak, míg láttuk egymást. Mondtam neki még a ház előtt, hogy szerintem jövő hétvégén nem jövök haza, de
két hét múlva úgyis találkozunk a ballagáson.
Nem találkoztunk. Azóta csak egyszer-egyszer egy-egy különös álmomban.
Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó…
Pont ma 15 éve.
2022. április 21.
(Megjelent a Kárpát-medencei ÉLETMESÉK c. könyvben 2022 júniusában, a Debreceni Mosolyvirág Nagycsaládosok Egyesülete kiadásában. Apai nagymamámról szól, igaz történet.)
Author: Budavári-Bókkon Andrea
Budavári-Bókkon Andrea vagyok, de sokan csak “Bókkon Andi”-ként ismernek. 🙂 Az Irodalmi Rádió által kiadott antológiák közül a Rókaerdő c. kötetbe került be először az írásom, majd a karácsonyi pályázat próza kategóriáját sikerült megnyernem 2022-ben egy régi történettel. A novellám a Meleg szívek c. antológiában olvasható. Ezen kívül még a Debreceni Nagycsaládosok Egyesülete által kiadott 2022-es Életmesék, illetve az Illír Kolostor szerkesztésében megjelent Megérzés című antológiában olvashatóak az írásaim, melyek egytől egyig rólam, a saját megélt érzéseimről szólnak. 2023-ban pedig az Irodalmi Rádió Bálint-napi versenyén próza kategóriában különdíjat kaptam. Erre a versenyre küldött írásom a Szerelmemnek Bálint-napra 2023. c. antológiában olvasható. 2023-ban megjelent írásom még az Illír Kolostor által szerkesztett Véletlen c. antológiában, az Irodalmi Rádió 94. Ünnepi Könyvhétre megjelentetett Múzsa, magam ma neked megadom c. könyvében, bekerült egy írásom a Debreceni Nagycsaládosok Egyesülete által, 2023. június végén kiadandott Kárpát-medencei Életmesék 2023. c. antológiába, továbbá az Irodalmi Rádió által kiadott „Cirkusz a moziban – Novellák 2023” antológiába, továbbá II. helyezést értem el az Országos Mécs László Irodalmi Társaság által kiírt Erdélyi Csillagok pályázaton. Nekem az írás egy terápia is egyben. Picit rólam: Eredetileg sümegi vagyok, de 16 éve Budapesten élek. 8 évesen, karácsonykor kezdtem el naplót írni. Húgomat rábeszéltem, hogy...
