Ki vagyok én?

Kinyitom a ruhásszekrény ajtaját. Úgy teszek, mintha válogatnék, de már tudom, mit veszek fel. Vagy legalábbis azt tudom, hogy mit vennék fel szívem szerint. De mit illene? Mindig ez van…

Egész nap utazni fogok és sokféle emberrel találkozok majd. Próbálom elképzelni, ki, miben találna csinosnak. Összezavarodom. Felpróbálok néhány szettet. Vajon melyik vagyok én…? Végül, – nem meggyőződésből, inkább az idő rövidsége miatt – az első ötletemnél maradok. Fekete garbó, fekete leggings, egy rövid, kockás szoknya, hozzá fekete, hosszúszárú csizma és egy zöld szövetkabát. Van hozzáillő táskám, de inkább egy hátizsákba pakolok. Kényelmesebb és biztonságosabb lesz a nagyvárosban. Igen, ez vagyok én.

Izgulok. Indulok a megbeszélt találkahelyre, de persze késében vagyok. Ott beszállok egy autóba, így jutok el a nagyvárosig. Modern, drága autó ez. Egy újépítésű, minimalista ház előtt áll. A környék is nagyon elegáns. Persze, mai értelemben. Nem az én szememben. Utastársaim is közelednek. Ők üzletemberek. Jól ápoltak, márkás inget és zakót viselnek, cipőjük új és tiszta. Szégyellem most magam. Az én cipőm koszos, a ruhám is régiek már, a kabátom kissé bolyhos is. Pedig régen én is közéjük tartoztam. Üzletasszony voltam, kisminkelve, magassarkúban. Igen, az voltam én.

Hosszú az út a nagyvárosig. Feszült vagyok. A torkom is fáj. Nincs megy a fűtés a bőrüléses autóban. Beszélgetünk. Igyekszem derűsen társalogni, alkalmazkodni, de közben érzem, hogy nagyon másként látjuk a világot. Aztán már inkább csak a tájat nézem. Ahogy rohamtempóban suhannak el a fák, egyik a másik után. És amelyik eltűnik, rögtön hiányzik. Beléjük kapaszkodnék, hogy ottmaradhassak. A földre feküdnék, s az őszi avarral takaróznék, hogy eggyé váljak a természettel. Magamamévá téve az őszi táj minden rezdülését. Mert csak ott lehetek igazán szabad. Igen, ez vagyok én.

A nagyvárosba érkezvén egy koszos, szűk utcában parkolunk. Kiszállok. Nagyon fázok, de indulnom kell tovább. Hosszú út áll még előttem. Az utcácskában luxusautók sorakoznak, egészen a sarki hotelig. Összeszorul a szívem. Az öltönyösök a hotelnél megállnak. Hirtelen nagyon méltóságteljessé válnak; mégiscsak egy koferenciára érkeztek. Bár elnyelne most a föld! Kínosak az utolsó velük tölött pillanatok. Lenéznek engem. Sőt, rosszabb. Nem is látnak, levegőnek néznek. Elköszönök és megkönnyebbülve folytatom az utam. Még oldalra pillantok, be az üvegablakon, meglátom a gondosan megterített asztalokat a márványpadlójú étteremben. Könny szökik a szemembe. Egykor én is odavaló voltam. Igen, az voltam én.

Megsemmisülten lépkedek a zajos nagyvárosban, de néhány méter után megrázom magam. Sietnem kell, még dolgom van. Érzem, fázik a nyakam. Kellene egy sál. A vasútállomás felé tartok, ott van egy bevásárlóközpont. Ahogy belépek az épületbe hatalmába kerít egy régi érzés. Üzletek, fények, illatok, nyüzsgés. Valamikor én ezt nagyon élveztem. Miért ne tehetném meg most is? Mosolyogva, egenes háttal, magabiztosan vetem bele magam a forgatagba. Nem válogatok, betérek az első neves üzletbe. Ott fogok vásárolni. Magabiztosságom egészen addig tart, míg meg nem látom a sálhoz tűzött árcímkét. Hirtelen visszacsöppenek a valóságba. Ennyit egy kis darab anyagért…? Átfut az agyamon, mennyi mindent lehet venni ennyi pénzért, s hogy a választék tulajdonképpen nem is tetszik. Mosolygok. Még jó, hogy észnél vagyok. Jól tudom, mi mennyit ér számomra. Igen, ez vagyok én.

Sietek tovább, még ajándékot veszek, hiszen vendégségbe megyek. Majd ki újra az utcára, fel egy villamosra. Rendben, erre még ismerem az utat. Aztán leszállok, persze rossz irányba fordulok. Istenem! Nagyon rosszul tájékozódom… Végül megtalálom az aluljárót. Remek. Nem kell izgulni. Az utolsó szakasz következik. Bizonytalanul várakozok, nézem a menetrendet, a vásárolt jegyeimet. Jó helyen várakozom? Megfelelő jegyet vettem? Remélem nem kések el… Istenem, bár segítene valaki. Egyedül félek itt lenni. Miért nem maradtam otthon? Fáradt vagyok. Reményvesztett vagyok. Igen, ez vagyok én.

De érkezik a metró, felszállok, elindul. Most megint biztonságban vagyok. Ismeretlen számomra ez a környezet. Aztán az ablakból megpillantom, ahogy a romos, piszkos város közepén ott hullámzik az élet. A hatalmas folyó, mely nem vesz tudomást a körülötte történő dolgokról. Észreveszem, hogy a mentiránnyal szemben folyik. Csak hömpölyög, mintha biztosan tudná, hogy az a helyes irány. Körülveszi a természet, a bájos természet, melynek szépségét nem fakíthatja a város nyomora. Én is menetiránnyal szemben ülök. A metrón is és mindenhol. Meglátom magam az ablaküvegben. Ki vagyok én? Már tudom, amikor úticélomat elérem. Mind, együtt, aki ma eddig bármely percben voltam, aki a következőkben leszek. Mert szabad vagyok, szabadon érzek, s mi öröm és bánat, mindent szívemig hatolóan megélek. már nem engedelmeskedek. Csak magamnak. Csak a belső hangnak, ami vezet engem. A boldogságomhoz vezet. S bármi is szegélyezze további utam, én, akár ma, akár máskor, mint a csodás folyó, a menetiránnyal szemben haladok. Örömmel vagy félelemmel telve, de haladok. Igen, ez vagyok, bizonyosan ez vagyok én!

Gyenge-Rusz Anett
Author: Gyenge-Rusz Anett

Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Éhező

Edit Szabó  : Éhező   Hosszú haját és csupasz karját megeszi a sötétség fellege, mezítlábas talpát falják a kőkockák és beton lemezek.   Járda és

Teljes bejegyzés »

Torkosság

Torkosság Az élet egyik princípiuma a kötelesség teljesítés, mit míg nevelni, fegyelmezni kell. Enélkül nem tud méltányos, s nem tud igazságos lenni, nem tudja emberségét

Teljes bejegyzés »

Képeslapok a múltból

Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét. Hetven év körüli fehér szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos

Teljes bejegyzés »

Így Márciusban

Új tavasz álmodásba ringatott A múló alkony, s csendjében ébredt Szebb élet szívembe lopakodott. S vágyak termeibe belenézett. Összetört a nagybetűs igazság. Kék egek alatt

Teljes bejegyzés »

                                                  

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Teli a szatyor

Rózsa Iván: Teli a szatyor (Három haiku) Import zöld banán; Magyar tej, magyar tehén: Van is még talán. Nagybevásárlás Hónap végéig kitart, Szűkös a keret.

Teljes bejegyzés »