Isten kezében: ahogyan a halálba sodortam magam, majd onnan visszatértem

Materializálni könnyű – már gyerekkorom óta így gondoltam. Legalábbis nekem az. Mindig is éreztem és tudtam, hogy a gondolataimat, elképzeléseimet való(ság)ra tudom váltani, annak minden pozitív és negatív következményével együtt. Ez a történet azt mutatja meg, hogy tapasztaltam meg ennek a sötét- és fényoldalát öt évvel ezelőtt.

Ismertem magam, így azt is tudtam, ha én úgy akarom, halhatatlan vagyok. Persze, voltak időszakok, amikor felülemelkedett rajtam az önbizalom vagy épp önbecsülés hiánya, de olyankor „csakazértis” erősítettem magamban a halhatatlanság érzését. Így éltem 26 éven keresztül.

Megszülettek a gyermekeim, aztán a második szülésem után hatalmába kerített valami démoni erő, és nem eresztett. Persze, ma már tudom, hogy ez az erő is az enyém volt. Minden pillanatomat uralta. Úgy éreztem, egyik szerepemben sem tudok helytállni, sem társként, sem anyaként, sem önmagamként. Igazából azt sem tudtam, ki vagyok én.

Egyre többször mondtam el, nem csak magamban, de hangosan is, hogy nem vagyok jó semmire. A páromnak jobb lenne egy másik nővel, a gyereknek olyan édesanyára lenne szüksége, aki nem én vagyok. Barátaim sem voltak: mármint olyan barátok, akik tényleg rám kíváncsiak és nem a szüléstörténetemre, vagy az új lakásunkra, vagy hogy mikor iszunk újra együtt.

Nem tudtam mit kezdeni magammal, elvesztem. Aztán kimondtam: „Ha nem tudok kibújni a bőrömből, akkor inkább süllyedjek el a föld alá, jó mélyre. Jobb lenne, ha meghalnék!”  És a folyamat észrevétlenül elkezdődött…

Az ízületeim csődöt mondtak, amire nagy dózisú gyulladáscsökkentő készítményt javasoltak – ezt már gyerekkoromban is szedtem, tudtam, hogy biztonságos. Pár hét után bőrkiütések jelentkeztek, magas láz kíséretében. Emlékszem, augusztus volt, amikor egy napon már dagadtak a végtagjaim, nehezen kaptam levegőt.

Éppen a kádban ültem, amikor a férjem közölte, hogy hívja a mentőt. Felöltöztem és vártam, hogy megérkezzen a mentő és valami olyan baljós sejtelem járt át, amit még korábban sosem éreztem. Belenéztem a másfél éves lányom szemébe és tudtam, hogy nagy a baj. Ő is félt.

A mentő elvitt. A kórházban aztán közölték, hogy bent kell maradnom. Irgalmatlan mennyiségben adagolták az antibiotikumot, amely, mint utólag kiderült, csak rontott a helyzeten. Az arcom feldagadt, mint akit egy profi bokszoló intézett el, és a belső szerveim elkezdtek megnagyobbodni, a lázam pedig nem ment le.

Egyik nap meglátogatott a párom, akkor már éreztem, hogy élet és halál között lebegek. Ekkor azt mondtam neki: „Félek és nem akarok meghalni!” Mert akkor már tudtam, ha nem érzem szívből azt, hogy élni akarok, akkor minden segítség ellenére, napokon belül meg fogok halni.

Egy hete voltam a kórházban, amikor ráébredtem, én TÉNYLEG életben akarok maradni. Mindenki, akiről azt hittem, nélkülem jobb lesz az élete, otthon várt és aggódott. Én pedig a kórházban értük. Magam előtt láttam a 18 és 4 hónapos lányaim és a párom arcát. Hihetetlen erővel kezdtem a közelségükre, az érintésükre vágyni, hiszen ez jelenti az életet. Hirtelen arra gondoltam, szükségük van rám és csak RÁM, nekem pedig rájuk és magamra. Szeretek élni, itt akarok maradni, meg fogok gyógyulni.

Aznap éjjel furcsa álmom volt. Mióta az eszemet tudom, rettegek a kígyóktól, számomra a halált szimbolizálják. Álmomban pedig jött egy hatalmas kígyó és tudtam, hogy belém fog marni. Készültem a fájdalomra és bár nem láttam, de éreztem, ahogy megharapott. Ekkor fölébredtem. Éreztem a nyakam tövében a fájdalmat és csak ennyi jutott eszembe: „jól van, most már túl vagyok rajta, most már vége, túlélem.”

Reggel bejött az orvosom, aki közölte, hogy az ízületemre szedett gyógyszer egy hatóanyaga reakcióba lépve a szervezetemmel, ismeretlen eredetű allergiás reakciót váltott ki. Ő jött rá, mintegy véletlenül, mi is ennek a jelenségnek a neve: DRESS-szindróma. Soha nem kezeltek még a klinikán ilyen esetet, én voltam az első. A tünetei pedig: bőrkiütés, bőrelváltozás, a szervek deformitása. Eredménye: kezelés hiányában gyors halál. Vagyis ténylegesen megpróbáltam kibújni a bőrömből…..

Megkérdeztem, meg fogok-e halni. Erre a válasz ennyi volt: „már nem.” Ahogy a doktornő kiment a szobából, megkönnyebbülten konstatáltam, hogy megkaptam a második esélyt. És végül tudatosult bennem: materializálok. Ahogyan én akarom. Ha a halálba bele tudtam hajszolni magam, akkor az életbe is vissza tudok térni. Hirtelen boldogságot éreztem, és azonnal elkezdtem dolgozni magamon, magammal. Természetesen szükséges volt a kórházi kezelés, de ahogyan a halál felé vezető úton is én kísértem magam, úgy a gyógyulás útját is magamnak kellett kiköveznem.

Lefeküdtem, és a feltoluló pozitív energiáimat a két tenyerembe összpontosítottam, majd a testem különböző pontjaira helyeztem. Éreztem, ahogy a lépem és májam visszanyeri eredeti méretét, éreztem, ahogy a bőröm letisztul, éreztem, ahogy visszatér belém az élet és gyógyulok.  Senki nem volt rajtam kívül a kórteremben, a második héten egyedül voltam. Minden szabad percemben az öngyógyításra összpontosítottam. Minden gondolatomat papírra vetettem, hangfelvételeket készítettem.

Semmit nem hallgattam vagy néztem, csak én voltam, a gondolataim, az energiáim és az új formát öltő testem. Rengeteg kreatív ötletem támadt, és tudtam, sok dolgom van még ebben a földi létben, de ehhez meg kell ismerkednem és hramóniába kell kerülnöm önmagammal. Elérkezett a nap, amikor hazamehettem és visszacsöppenhettem a megszokott mindennapjaimba. Boldog voltam, de tudtam: sok munka vár rám.

Ez öt éve történt. Azóta a legkilátástalanabb helyzetben is úgy éreztem, meg tudom oldani, fel tudok jönni. Sőt: felemelem mindazokat is, akik velem kapcsolódnak. A magammal való ismerkedés útján már tudom, hogy sosem érhetek végig, de minden mélységét igyekszem megtapasztalni, a dinamikákat megismerni, a mintákat megállapítani és szelektálni, valamint minden ezzel kapcsolatos tudásomat átadni.

Mára már újra, meggyőződéssel mondom ki, hogy halhatatlan vagyok. Tudatosan materializálok, jóra fordítom különleges adottságaimat és képességeimet. De mindenekelőtt egészséges vagyok, elégedett vagyok, boldog vagyok.

A kórházban összegyűjtött gondolataimat néhány hónappal a történtek után  összefoglaltam egy füzetbe, mondván, egyszer ezt még kiadom és az lesz a címe: Isten kezében. Tehát itt vagyok, még most is, Isten kezében.

Author: Gyenge-Rusz Anett

Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.