Úgy döntöttem, követem a csillagom. Bár csaknem két hónap telt el a traumaoldás óta, még mindig van küldetésem a transzállapotban átéltekkel kapcsolatban. Meghatározó volt számomra az a kép, amikor a 102 éves dédnagymamám megkért, hogy még egyszer vigyem el hozzá a lányaimat, mert a bölcsességét nekik szeretné átadni. Megfogadtam, hogy így lesz.
Terveztük is, hogy még a nyáron meglátogatjuk. Aztán kórházba került, beteg lett. Nagyon elszomorodtam és aggódtam, de éreztem, hogy felépül, hiszen várja a lányokat. Így is lett. Mi pedig a nyaralásunk utolsó napján meglátogattuk őt. Az elmúlt időszakban különösen vágytam arra, hogy minden porcikámmal érezhessem a Mátra energiáit. Bevallom, a könnyem is kicsordult, amikor a családi kirándulás elején a férjem felvetette, hogy arrafelé menjünk majd haza. Szükségem volt erre a semmivel nem összehasonlítható, feltöltő erőre. És persze hajtott a “küldetés” is, amit a traumaoldás során kaptam.
A Mátra lábánál már éreztem, hogy egy láthatatlan kéz szinte belemarkol a szívcsakrámba. Fájdalmas volt, de tudtam, ha a fájdalom elmúlik, helyébe melegséget várhatok. Ahogy egyre közeledtünk, ez a melegség mindinkább körülölelt. Önkéntelenül a térdemre tettem és az ég felé fordítottam a tenyerem. Egyszerre kaptam és adtam az energiát. Hálás voltam, hogy itt lehetek. Meg akartam köszönni.
Ekkor az út mentén észrevettem egy ezüstfenyőt. Láttam, ahogyan a fából ugyanolyan színű, fényes szálak kezdik átfonni az egész hegyet. Az autóban ültem, de láttam magamat a fák fölé emelkedni. Láttam, ahogyan meztelenül, széttárt karokkal lebegek. Csupa fényszál vagyok, amelyek kiszaladnak a testemből, és ezer ponton kapcsolódnak a minket körülvevő térrel. Hirtelen szakadt vége ennek a rövid meditációnak. Újra az utat és a fákat figyeltem, de a két tenyeremben még ott lüktettek az energiaszálak, immár gömbalakká formálódva, ezüstösen ragyogva.
Az úti célhoz közeledve több látomásom is volt. Néhány kép csak, de minden, ide köthető élményemet előre láttam. Ebben a percben is emlékszem rájuk és várom őket. Az idősek otthonába érve izgatott lettem. Általában elég szürreális forgatókönyveket gyártok, ha készülök bizonyos eseményekre. Aztán minden teljesen valószerűen zajlik. Most is így történt. Hagyományos látogatás volt. Mindenki örült, a gyerekek elbűvölték az időseket, tudtunk beszélgetni a mamával, a végén pedig átadtuk a neki szánt virágot. Úgy, mint máskor.
Csak amit mondott, azt nem mondta máskor, és a lányok sem úgy viselkedtek, mint máskor. A Kicsi hosszú másodpercekig nézett a mama szemébe, majd oldalra fordította a fejét és szelíden mosolygott. Ebből tudtam, hogy megtörtént. A Nagy az ölemben, a mamának hátat fordítva ült, velem együtt hallgatta őt. Egy percre sem mozdult el. Egyszer sem nézett rá, de mindent hallott. Ő így kapcsolódott. S ami ott kimondva elhangzott és kimondatlanul átadatott, az már örökre a miénk marad. Az övéké. Hiszen övéké a bölcsesség.
Szívünkben szeretettel és hálával búcsúztunk el. A kocsiban ülve nagyot dobbant a szívem. Valami történt. Hogy mi? Fogalmam sincs. De nyugalommal töltött el. Mielőtt végleg hazaindultunk, kimentünk a rétre. Ott lementünk a patakhoz. Csöndesen csörgedezett, nem volt benne sok víz. Besétáltam a közepébe és megérintettem a vizet. Merítettem a tenyerembe és beleittam. Merítettem újra, és beborítottam vele az arcom. Ahol hozzáért a bőrömhöz , éreztem, hogy megtisztul és lélegezni kezd.
Ahogy a könnyű, nyári szellő átjárta, tudtam, megint erősebb lett a kötelék. Ez itt a valóság. Ez itt az élet. Az árnyékos patakot elhagyva felsétáltunk a napsütötte domboldalra, egészen az erdő széléig. Ott megálltam, szétnéztem. Teljesen átadtam magam a pillanatnak. Belekapaszkodtam. Erre már örökké emlékezni fogok. Újraéltem a délelőtti látomásaimat.
Tudtam, most elmegyünk, de hamarosan visszatérünk. Mindig visszatérünk. Mert valami megköttetett. Az ezüstszálak most már mindig velünk, bennünk ragyognak.
Author: Gyenge-Rusz Anett
Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.
