Érintetlen érzelemként születtem négy hónappal ezelőtt, amikor elkezdett azon aggódni, hogyha százötvenezer forintot keres egy hónapban, és abból száztizennégy az albérlet, tizenegy a telefonszámla, és még ennie is kellene valamit, anyagilag meg csak magára van utalva, hogy fogja kihúzni? Az ikertestvérem egy pillanattal később alakult ki, már arra a megállapításra, hogy felesleges, elvesztegetett idő volt ennyi pénzért az egyetemen tanulni. Dehogy volt felesleges, a Kormányhivatal Foglalkoztatási Osztályán is sokkal kedvesebb lettek, amint megtudták a diplomádat. Akkor született meg a kisöcsénk. Az ikerhúgaink jóval később jöttek a világra. Akkor, amikor fizetésemelést kapott, de nem volt semmi értelme, mert felzabálta az infláció. Három nagybátyám és egy nagynéném van. Ők egy generációkon keresztül ismétlődő, mély forrásból csörgedeznek: a kapitalizmusból, a homofóbiából, a klímaválságból és az érzelmi intelligencia hiányából. Az unokatestvéreim elég különböző történések eredményei: hogy a szelektív szemét gyűjtéséért időd szánt arra, hogy még a szappanos műanyagzacskót is kimossa, hogy egy tacskó odaszaladt hozzá és szétnyalta, hogy segített egy özvegy, idős néninek megtalálni a source-gombot a Samsung TV távirányítóján, akinek negyven perc alatt sikerült is forrást váltani, hogy odaadta az összes apróját a 4-es villamoson harmonikázó fiatal zenésznek, hogy csinált magának mézes tejet, hogy legalább még a YouTube-on tudta nézni az Eurovíziós Dalfesztivált, hogy kézzel evett fehérboros lében főtt feketekagylót, hogy az aranyos pincér megkérdezte, hogy reszeljen-e a medvehagymás, erdeigombás tagliatelle-re szarvasgombát, hogy az, akit a barátjának hitt, azt mondta, hogy nincs ideje meghallgatnia a hangüzeneteit, hogy a legjobb barátja meg sosem veszi fel a telefont, hogy összetörte a szívét egy képzet, hogy egyszer csak unalmas lett az emberekkel beszélgetni. Sajnos egyik nagymamámat és nagypapámat sem ismertem. A születésem előtt nem sokkal együtt kicsordultak, mikor megszólalt Hans Zimmertől a Time. És végül anya és apa. Anya a munkahelyi stressz magja, apa a jó kaják kívánója. Így is találkoztak egy hétfő este. Éppen fortyogott az ellentmondásos rendszeren, miközben quesadillát vacsorázott az ágyon a Jóbarátokkal a háttérben.
Hát szóval, ez a családom. Elég régóta élünk már együtt, és igaz, hogy erről nem beszélünk, de tudom, hogy ők is várják a kicsordulást. Lehet, hogy nem szép kimondani, de már nem igazán tudjuk elviselni egymást. Folyamatosan, megállás nélkül csak gyűlünk és gyűlünk, ráakaszkodunk a másikra, miközben dagadunk ettől a feszültségtől. Onnan tudom, hogy ők is így éreznek, mert láttam azt az eufórikus megkönnyebbülést két hónappal ezelőtt, amikor azt hittük, hogy megtörténik. A munkahelyén volt, és csak feltette magában azt a kérdést, hogy mégis, miért ül itt? Láttam, hogy anya és apa mindjárt felszabadul, de visszaszívódtak. Újra, de súlyosabban beágyazódtak a testbe. Egyedül a nagynénémnek veszett nyoma. Anya és apa azt mondta, letörölték.
Ezután vált még kibírhatatlanabbá az együttlét.
De egy nap, otthon, késő délután, amikor korgó gyomorral készített magának egy hét percig a bugyogó vízben főtt tojást – olyan gondossággal, hogy érzékien lágy legyen a közepe –, és elkezdte pucolni a héját a kuka fölött, az kicsúszott a kezéből, lepattant a szemetes széléről és szétloccsant a földön. Mi egyszer csak kicsordultunk. Én voltam az első, aki utat tört magának a száraz, megfáradt bőrön. Végigfolytam az orr szélén, átcsúszdáztam a philtrumon, a szája ívén, még végül megálltam az álla hegyén. Az ikertestvérem mögöttem érkezett háromszor akkora sebességgel a már sikamlós pályán, belém ütközött, és együtt, összeolvadva a koszos konyhacsempére zuhantunk.
Nem emlékszem, hogy milyen érzés volt. Amikor elváltam a bölcsömtől megszakadt közöttünk a kapcsolat. Pedig annyira vártam! Az utolsó dolog, ami megmaradt, hogy a felmosóvízzel lehúznak a WC-n.
Nagytálya, 2022. június 06.
Author: Birinyi T. Rebeka
Birinyi T. Rebeka az Irodalmi Rádió szerzője. Életem huszonkét évének több mint a felét az irodalom utálásával töltöttem. Az olvasást unalmasnak, időpocsékolásnak tartottam. Egy épkézláb mondatot sem tudtam leírni. (┬┬﹏┬┬) Középiskolai irodalomtanárom nyitotta fel a szemem az irodalom szépsége felé. És rájöttem, jó dolog az olvasás. A képzelet miatt. Egy fehér papírt látunk csak, rajta fekete betűkkel írt szavakat, ami ránézésre jelentéktelen, unalmas, mégis a jelentésük miatt lesz egy történet, egy könyv. Szemmel nem látni csak pacákat, mégis minden érzékelhető a képzelet terében. Emiatt az érzés miatt írok. Mert, ha van egy magával ragadó story, a valóság és a képzelet határán élek, ez pedig az egyik legszabadabb az érzések között. ui: ha hét évvel ezelőtt szembetalálkoztam volna az utcán mostani énemmel, és leültünk volna kávézgatni, és ilyeneket mondott volna, hogy: “Imádni fogod a szavakat, a jelentésüket, ami miatt imádni fogsz olvasni. Író akarsz majd lenni.” Biztos egy szaftos nevetés alatt köptem volna rá a mogyorós cappuccinóm. (●’◡’●) blog: https://birinyitrebeka.blogspot.com/?zx=b1496d27a15e199
