Sára sirálya

Grafika: Batta Szilvia

Sára sirálya

 

– Üdvözlöm! – a Kelén fiatal matróza udvariasan kezét nyújtotta a beszállni készülő idős hölgynek. – Kellemes utat kívánok!

– Köszönöm – bólintott Panka Sára.

A hajó orrában, jobb oldalon a második pad volt a kedvenc helye, egészen az oldalfalnál. Nem bánta, ha vízpermet fröccsent rá, innen mindig remekül láthatta a tó fodrait, a csendesen ringó vitorlásokat, a messzire betekerő, bátor vízibicikliseket. Szerencsére a helye üres volt, gondosan elrendezte szoknyája redőit és leült. Elmosolyodott, amikor meglátta az előtte helyet foglaló összebújt fiatal párt, majd visszaintegetett a hajó indulására a mólón várakozó szőke kisfiúnak.

A Kelén lágy morajjal, kecsesen kifutott. Sára elmélyülten nézte a strandolókat, a matracról beugráló gyerekeket. Lassan elhagyták a magányos úszókat és a ringatódzó vitorlásokat is. Csak a végtelennek tűnő víz vette őt körül, melyen apró fodrokat borzolt a szél, időnként feldobta magát egy nagyobb hal, és a nap sugara aranylón csillogó foltokat szórt a víztükörre. Egy ígéret hozta őt minden évben a Kelén fedélzetére, hogy újra áthajózzon a balatoni emlékein.

 

Azon a régi napon Sára a nagynénjét látogatta meg a füredi szívkórházban. A pesti vonat indulásáig még volt pár órája, mivel nénje elaludt, lesétált a partra, a kikötőhöz. Letelepedett egy nagyobb, napsütötte kőre, és a megmaradt szendvicséből kenyérmorzsákat dobált a kacsáknak, hattyúknak.

– Óvatosan! A sirályok elviszik az ujjadat is!

Sára a szemébe sütő naptól nem látta jól a fiatalembert, aki megszólította.

– Nincsenek is itt sirályok – tiltakozott bosszúsan, amiért a fiú felbukkanása szétrebbentette az éhes kacsákat.

– Ha néha felfelé is néznél, akkor láthatnád, hogy itt köröznek feletted. Még jó, ha rád nem pottyantanak.

– Ó, tényleg – nézett az égre a lány.

– Leülhetek? – a választ meg se várta a fiú, már lehuppant a Sára melletti kőre, és kezét nyújtotta. – Szervusz, Pataki Imre vagyok.

Sárán átfutott minden, az efféle helyzetre vonatkozó anyai intelem, tűnődve nézte a felé nyújtott szép kezet, amely kicsit koszos volt. A fiú elkapta Sára pillantását, és zavartan a nadrágjába törölte a kezét.

– Bocsánat, az imént kavicsokat dobáltunk a vízbe – nyújtotta ismét üdvözlésre megtisztított kezét Imre.

– Szervusz, Sára vagyok.

– Nahát! Szép neved van.

Zavart csend állt közéjük, melyet kihasználva egy sirály elcsente Sára kezéből a kenyérdarabot.

– Látod, mondtam. Nagyon szemtelenek tudnak lenni. Nem lett baja a kezednek?

– Dehogy lett! – húzta el gyorsan a kezét Sára, mert a fiú már a zsebkendőjét is elővette, hogy megtisztítsa, ha a madár megsebesítette volna. – Bocsánat, nem akartam így rád kiáltani, csak megijesztett a sirály, most pedig éhen maradnak a kacsák.

– Nekem is van felesleges kenyerem, odaadom.

Imre már nyitotta is válltáskája csatját, és elővette az édesanyja által gondosan csomagolt, még érintetlen szendvicset. Sárának feltűnt, hogy a két üres kenyérszelet közé csak egy vékonyszelet paprika került.

– Szerintem már jól laktak. Edd csak meg nyugodtan a szendvicsed!

– A parizert meg a kolbászt már megettem tízóraira – mondta zavartan Imre –, délutánra hagytam meg a kenyeret.

Sára nem tudta megakadályozni, hogy kettétörje az egyik kenyeret. A lány a kacsákat, a fiú pedig időnként a sirályokat etette, nehogy ismét lecsapjanak a lány kezére. Közben Imre elmesélte, hogy műszerész tanonc, és egy napon majd repülőgépeket fog építeni, amelyekkel nemcsak a Balatont, de még az Atlanti óceánt is át lehet repülni. Sára kissé szégyellősen mondta, ő orvosnak készül, szívbeteg gyerekeket szeretne gyógyítani.

Amikor elfogyott a kenyerük Imre felsegítette Sárát, és a móló előtti pavilonnál fagylaltot vásárolt. A csoki-vaníliát nyalogatva sétáltak a kikötő végéig, majd a korlátnak dőlve figyelték a vitorlásversenyre készülődő hajókat. Hajókürt harsant, és a fiú bosszúsan kapta be az utolsó falatot a tölcsérből.

– Mennem kell. Ugye találkozunk még?

– Nem tudom – nézett az órájára Sára. – Nekem is húsz perc múlva indul a vonatom.

– Add meg a címed, hogy írhassak neked!

– Keresek valami papírt.

Sára tanácstalanul kotorászott retiküljében, most még egy ceruzacsonkot se talált benne, és az egyetlen papír a retúrvonatjegye volt.

– Találkozzunk jövőre ugyanitt!

Kiáltotta Imre, mert két iskolatársa karon ragadta, és a már sokadik kürttel indulását jelző hajó felé rohantak. Sára csalódottan nézett utánuk. Egy darabig még látta Imre lobogó hullámos, barna haját, de a tolongó tömegben eltűntek a szeme elől. Bánatosan indult a vasútállomás felé, csuklóján még mindig érezte a fiú kezének melegét.

Épp befordult volna a vasútállomás utcájába, amikor kiáltozásra, sikítozásra lett figyelmes, mindenki a kikötő felé rohant, magukkal sodorták Sárát is. A parton az emberek döbbenten nézték, ahogy egy gőzös megbillen és az oldalára fordulva elmerül.

– Menjenek innen! Nincs itt semmi bámulni való! – ideges rendőr próbálta az összeverődött tömeget szétoszlatni.

Sára a rémülettől mozdulni sem tudott. Egy idősebb férfi szólongatta, amikor nagy nehezen kinyögte, hogy a pesti vonathoz készült, a férfi szelíden belékarolt és az állomás felé kísérte. A vonaton mindenki a hajószerencsétlenségről beszélt. Sára befogta a fülét, hogy ne hallja, mikor továbbadják a szörnyű hírt: mindenki odaveszett a Pajtáson. Napokon keresztül próbálta az újságokból megtudni mi történt, de sehol sem írtak a balesetről.

Hiába múlt el a nyár, majd a tél is, nem tudta elfelejteni Imre mosolyát, kellemes hangját, az érintését. Csak arra a napra tudott gondolni, amikor a megbeszélt találkozójuk lesz. Utolsó éves volt, mégsem járt el sehova. Barátnői elkoptak mellőle, azt hitték megbolondult, annyira magába zárkózott. Kiváló eredménnyel érettségizett, és felvételt nyert az orvosi egyetemre, de mindez nem számított, csak az a bizonyos nap.

Amikor vonata elhagyta a fővárost ő mozdulatlanul állt a folyosón, a lehúzott ablak mellett, míg be nem futottak a füredi állomásra. Hol szaladt, hol egészen lassan botorkált a kikötő felé, de sehol sem látta feltűnni Imre karcsú alakját. Haragudott magára, amiért elhitte, hogy itt fogja találni.

Egy hajó kürtjére riadt fel, kábán nézte, ahogy befut a kikötőbe, az utasai visszaintegetnek a beszállásra várakozóknak, és hirtelen meglátta Imrét matrózruhában a hajón, ahogy a kikötéshez készíti elő a kötelet.

– Imre! – kiáltotta, mikor a hajó a kikötő oldalához simult.

– Sára!

A fiú segített kiszállni az utasoknak, majd kiszaladt a lányhoz.

– Tudtam, hogy eljössz. Gyere! Vettem neked jegyet.

– Azt hittem…

– Lemaradtam, illetve nem szálltam fel a hajóra.

– Micsoda?

– Tudtam ki fognak ezért csapni az iskolából, de mondtam, majd a következővel megyek. Ki akartalak kísérni a vonathoz.

–  A társaid?

– Laci és Karcsi – Imre tekintete elborult –, ők nem élték túl, pedig mindent elkövettünk, sokan vetettük magunkat a vízbe, de egy borzalom volt az egész.

– Annyira sajnálom.

– Velünk tartasz?

– Persze.

– Siófokon letelik a műszakom, és utána beszélgethetünk.

– Nem arról volt szó, hogy repülőket építesz?

– De. Ez szünidei munka. Így biztosabbnak tűnt, hogy megtalállak.

Siófokon az árnyas fák alatt sétáltak, elmeséltek egymásnak mindent, amit csak lehetett. Presszókávét ittak, lángost és palacsintát ettek, még a kertmoziba is beültek egy filmre. Mintha évek óta ismerték volna egymást.  Imre megfogta Sára kezét és a Sió hídján megcsókolta a lányt. Együtt utaztak vissza a vonattal Budapestre. Ahogy közeledtek a Déli felé, Imre egyre szomorúbb tekintettel nézett a lányra.

– Holnapután Moszkvába utazom, ösztöndíjat kaptam egy évre a Lomonoszovra.

– De nem hajóval mész?

– Vonattal.

– Jó messzire kerülsz, de legalább tudom, hogy életben vagy – Sára igyekezett bíztató mosollyal leplezni szomorúságát.

– Találkozzunk jövőre ugyanott újra, és addig gondolkozz azon, hogy szeretnél-e a feleségem lenni!

Sára egy év múlva hiába várakozott a füredi kikötőben a megbeszélt időpontban. Pataki Imrét soha többé nem látta. A forradalom utáni zűrzavarban végképp elveszítették egymást.

Sára szívsebész lett, a Városmajori Klinikán gyógyított, tanított az egyetemen, és beutazta a világot, előadásokat tartott. Nem lelt párjára, mert mindenhol Imre felbukkanására várt. Kerestette a Vöröskereszttel is, de túl keveset tudott róla ahhoz, hogy eredménnyel járjanak. Nyugdíjazása előtti években a füredi szanatóriumban praktizált, házat vásárolt és Füredre költözött.

 

Minden évben azon a napon, amikor Imrével utoljára találkoztak, áthajózott Siófokra. Végigjárta sétájuk útvonalát, majd visszatért az otthonába, eleinte Budára, majd Füredre. Táskájában mindig volt aprított madáreleség, amit a víz felé kinyújtott kezéből kínált a sirályoknak.

– Óvatosan! A sirályok elviszik az ujjadat is!

– Nincsenek itt sirályok.

– Ha néha felfelé is néznél, akkor láthatnád, még jó, ha rád nem pottyantanak.

– Ó, tényleg!

– Szabad ez a hely itt melletted?

– Igen, ez a te helyed.

Imre lassan leült Sára mellé, lazán megfogta, majd megcsókolta a nő kezét.

– Végül, nem adtad meg a címedet – törte meg a hosszú csendet Imre.

Sára a férfi felé fordult. Imre haja most is éppoly hullámos volt, csak már őszbe fordult, termete is magas, kicsit ugyan vaskosabb, de szálegyenesen ült mellette, és mosolygó tekintettel nézett vissza rá.

– Nem jöttél el érte – jegyezte meg Sára. – Én minden évben itt voltam.

– Nem tudtam jönni. 56 után disszidálnom kellett, és nem jöhettem haza, mert elítéltek. Később pedig nem akartalak bajba sodorni. Úgy hittem elfelejtettél, férjhez mentél. Olvastam az előadásaidról. New Yorkban meg is hallgattalak, de nem tudtam a közeledbe kerülni, nem voltam szakmabéli.

– Megépítetted a repülőd? – terelte el a szót Sára, mert nem akart sírni.

– Igen. Volt egy kis repülőgépgyáram.

– Volt?

– Eladtam.

– Miért?

– Mert egy régi matróztársamtól megtudtam, hogy a Kelénen minden évben áthajózik egy magányos, gyönyörű nő. Én pedig meg akartam tudni, hogy gondolkozott-e a kérdésemen.

– Igen, gondolkoztam. Volt rá időm.

– És hozzám jössz feleségül?

– Igen.

Egy sirály az utolsó falattal vidáman csattogva szállt el előttük a messzeségbe.

 

Laczkó Ilona Adél
Author: Laczkó Ilona Adél

Budapesten születtem. Gyerekkoromtól szenvedélyem az olvasás, majd gimnazistaként társult hozzá az írás szeretete is. Jogászként harminc évet dolgoztam a közigazgatásban Nógrád majd Somogy megyében. A sorsom egy évtizede olyan irányt vett, hogy most végre lehetőségem van azt írni, amit mindig is szerettem volna. Eddig három regényem jelent meg (Helena Ladisla: Újratalálkozás az Adriánál, Villámok Endréd felett és Az ellopott ötösök). Számos antológiában szerepelnek novelláim. 2018-ban a Villámok Endréd felett c. regényem az Atlantic Press Kiadó Női regényírók pályázatán, egy tárcanovellám pedig a 100 szóban Budapest pályázaton a legjobb 12 közé került, a SiópArt magazin novellapályázatán pedig 3. helyezett lettem. Egy éve elindítottam az 1 fotó 1 flekk online novella sorozatomat, melyek közül kettő helyet kapott N. Kósa Judit: Nagykörút című könyvében is. Rendszeresen jelennek meg könyvajánlóim az Olvassbele Kultúrakirakatban. Írásaim történelemről és a benne megélt emberi sorsokról szólnak.

Megosztás
Megosztás

6 válasz

  1. Kedves Ilona! Egyszerűen gyönyörű novellát írtál!!! Végig fenn tartottad a figyelmemet és együtt dobogott a szívem a történettel. Igazán szép szerelmes történet ez. Nagyon-nagyon köszönöm az élményt, amit okoztál vele. 🙂

    1. Kedves Katalin!
      Örülök, hogy a novellám elnyerte a tetszését. Kérem, kísérje figyelemmel a többi írásomat is!
      Kellemes kikapcsolódást, jó szórakozást kívánok hozzá!
      Ilona Adél

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Bujaság

Bujaság Isten özönvízzel súlytotta a bűnös emberiséget, mert elhagyva az Urat bűneivel elvesztett minden társas szépséget A bűnös nemi vágyakozás a tisztaság elleni támadás s

Teljes bejegyzés »

Credo

Látod-e, testvér, hogy morog, s közben csetlik-botlik ez a világ, hogy velünk együtt forog, megrág, kiköp, s szalad tovább? Látod-e, hogy az elmúlás gondolatától a

Teljes bejegyzés »

Fösvénység

Fösvénység Önzővé vált az ember, s tettei öncélúvá, Vagyongyűjtés lett az egyik legnagyobb kísértés Közben a világ elmarad, s elmúlik ifjúsága Értékeit elveszti, ami talán

Teljes bejegyzés »

Tavaszi szél

Author: Halász Zoltán Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt – jellemzően műszaki pályán – ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék a mintegy

Teljes bejegyzés »

Az első tavaszi nap

Beck Brigitta: Az első tavaszi nap   Mézízű zsongás libben A szirmok közt, S lobogva úszik el a fényben, Keresztül az egész városon, Melegen, puhán,

Teljes bejegyzés »

Kevélység

Kevélység A történelem peremére sodródott az ember mert vitára adta a fejét a teremtő Istennel Gondolta : meg tud egyezni a természettel majd hogy végleg

Teljes bejegyzés »