Az ősz az elmúlás ideje: bologan akartam gyászolni

Október van. Szombat. Épp végeztem a főzéssel. Kinézek az ablakon. Sötét, hűvös őszi délután van. Mégis tetszik. Megnyugtat.

Eszembe jut, hogy tegnap este is valami hasonlót éreztem. Elintéznivalóm volt, bár nem volt hozzá kedvem. Nehéz hetem volt, nagyon fáradt voltam. Nem is, inkább kimerült. Annyira, hogy reszkettem. Pihenésre volt szükségem, de mennem kellett. Kimentem az ajtón, le a lépcsőn, majd ki az utcára.

Ahogy kiléptem, tudtam, hogy jó döntés volt elindulni. Megcsapott az a bizonyos, hűvös, füstös levegő, amit csak ilyenkor ősszel érezni. Sötét volt. Az utcai fényei világítottak csak. De élesebben, mint máskor. Legalábbis, én így éreztem. Vettem egy nagy levegőt és visszatért lelkembe az éltető erő. Elindultam és igyekeztem mindent magamba szívni.

A fények nagyon élesek voltak, szinte elvakítottak. Furcsa érzésem támadt, mintha hirtelen visszamentem volna az időben. Minden lépésnél egy korábbi évbe, egy korábbi énembe. Rövid volt az utam a megbeszélt helyre, így a néhány lépés alatt egész eddigi életem összes énje ott lépkedett a macskaköveken. Odaértem. Odaértünk.

Másnap újrakezdődött, egy erdei séta alkalmával. Már az erdő közelébe érve magával ragadott az a nyugalom, amelyre hetek óta vágyik a szívem, a lelkem; a lényem egésze. Jó idő volt, de a délután minden perce az alkonyat közeledtét hirdette. Vártam.

Hiszen az ősz, a megnyugvás ideje. A gyászé. Gyönyörű, ahogy a természet mosolyogva adja tudtunkra, s önmagáéra, hogy egy korszak ismét lezárult. Eljön majd a búcsú, és itt a gyász ideje. De nem ám a könnyfakasztó, szívfacsaró, hanem a lelki békét, nyugalmat adó gyászé. Számot kell vetni. Ezt éreztem én előző este.

Ma végig kell gondolnom, mi az, ami eddig történt. Elfogadni, megkönnyebbülni, elengedni, megbocsátani. Ennek van itt az ideje. Nem csak ezt az évet, de mindegyiket. Mindegyiket, melyben én voltam, s bár hosszú idő távlatából úgy tűnhet, az még valaki más volt, elfogadni, hogy én, minden évben, csak én voltam, vagyok és leszek.

Boldogan akartam gyászolni, érzeni mindent, amit eddig éreztem. S a természet segített nekem. Együtt rezegtünk, a részévé váltam. Újabb és újabb benyomások váltották egymást, időt hagyva az általuk kiváltott érzéseknek. Hogy mindet átéljem, aztán a következőnek utat engedve, megváljak tőlük. Otthon éreztem magam a a fák és bokrok szegélyezte, szűk kis ösvényeken, pedig azelőtt még nem jártam erre.

Aztán az út kiszélesedett, zöld liget és nyári színűket még őrző, hatalmas fák tárultak a szemem elé. Valahonnan madárcsicsergés hallatszott. Szép volt. De fájdalmas. Most nincs itt az ideje. Majd újra szűkülni kezdett az útszakasz és megnyugodtam. Megálltam és megérintettem egy fa törzsét. Kérges volt, de mégis puhának éreztem. Sok évnyi bölcsesség és megrengethetetlen nyugalom járta át a fejem. Az ő bölcsessége, az ő nyugalma. Amellyel nekem az utat mutatja. Ez a végső cél.

Pár méterrel arrébb ismét megtorpantam. Két bokor egymásba hajlott, terméstől roskadozó ágai  összeborultak. Az piros, kívánatos, éltető csipkebogyó, és a fekete, fényes de mérgező fagyalbogyó. Mindkettőt megtapintottam. Nem választhatok. Mint ahogyan Julien Sorel sem választhatott, Stendhal: Vörös és fekete című regényében. Mert ez itt a gyász időszaka, amikor élet és halál egymásba fonódva van jelen, hogy aztán egyik a másikat magáévá téve utat törjön és felülkerekedjen. Mindig, minden erről szól, és ez örökké így lesz. A vörös és fekete, mindig jelen lesz.

Úgy érzem készen állok, hogy elfogadjam azt, aki most vagyok és elengedjem, aki én voltam. Ahogy sétálok perzselő tisztítótűz jelenik meg előttem, vöröslő avar képében. Mindent betakar, hosszú percekig ezt látom mindenhol. Melegem lesz, az arcom kipirul. 31 énem jelenik meg bennem, újra, minden lépésnél egy korábbi szempárból látom a tájat és érzem, ahogyan rám hat. Kimerülök.

Aztán a következő pillanatban minden csupa fehér. Ez is avar, tudom én jól. De minden egyes levél a hátsó, fehér oldalát mutatja. Ez hamu. Elégett minden. Megtisztultam. A hamu látványa egyszerre nyomaszt és megnyugtat. El akarok innen tűnni. Kétségbe esek. De végre vége….

Néhány lépésnyire kidőlt fatörzs keresztezi az utat. Egyre közeledek hozzá. Ha átlépem, véget ér az utam, véget ér a gyászom, s újra én leszek én. De ki vagyok én? Összezavarodom.

A sült tök édes illata csap meg. Egy kéményt látok, mely füstöl. Érzem a füstöt, nem ez nem fa. Ez a sparheltből jön. Szalonna. Héjában főtt krumpli. Lenézek a kezemre. Az enyém, de mégsem. Belemarkol a porhanyós, fekete földbe. Szeretet, nyugalom melegség. Ez az amit érzek. Látom a jövőt. Minden értelmet nyer. Már a kidőlt fa előtt állok, hirtelen kitisztul a kép újra az erdőt látom, s közben emelem a lábamat, s mire mindkettő földet ér a fa másik oldalán, újra a jelenben vagyok.

Vége. Vége a gyásznak, s kezdődik egy új év. Itt és most. Lenézek a földre. Néhány zölden maradt fűcsomó közt kinőtt a borsmenta. Lehajolok, szakítok magamnak. A melegség szimbóluma. Mosolygok. Ez az, amit magammal viszek. A kezemben és a szívemben. Hogyan adhatnám át neked is?

Gyenge-Rusz Anett
Author: Gyenge-Rusz Anett

Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.

Megosztás
Megosztás

3 válasz

  1. Kedves Anett!
    Tegnap olvastam ezt az írásodat itt! Nagyon tetszett! Gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ablakomból

Hűvös magányomban elszórakoztatott  A belváros tere, az ablak mögött állva.  Az érdekes embereket- kiket élte odasodort-  Csak lestem lenyűgözve, elmélázva.    Nyílott már a mosolyhozó

Teljes bejegyzés »

Éhező

Edit Szabó  : Éhező   Hosszú haját és csupasz karját megeszi a sötétség fellege, mezítlábas talpát falják a kőkockák és beton lemezek.   Járda és

Teljes bejegyzés »

Torkosság

Torkosság Az élet egyik princípiuma a kötelesség teljesítés, mit míg nevelni, fegyelmezni kell. Enélkül nem tud méltányos, s nem tud igazságos lenni, nem tudja emberségét

Teljes bejegyzés »

Képeslapok a múltból

Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét. Hetven év körüli fehér szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos

Teljes bejegyzés »

Így Márciusban

Új tavasz álmodásba ringatott A múló alkony, s csendjében ébredt Szebb élet szívembe lopakodott. S vágyak termeibe belenézett. Összetört a nagybetűs igazság. Kék egek alatt

Teljes bejegyzés »

                                                  

Teljes bejegyzés »