Margit híd

Margit híd

 

 

– Marci, visszamész még a gimnáziumba? – kérdezi nagyapám, amikor hazaérek.

– Nem, a délutáni órák elmaradnak egy verseny miatt.

Az olvasófotelben ül, és a szeme huncutul csillog. Nagyapa ma kilencvenéves, eddig hiába faggattam, hogy mivel lephetném meg.

– Olyan szépen süt a nap – kacsint rám. – Ideje lenne beváltanom a születésnapi bónuszomat nálad.

– Papa – guggolok le mellé –, végre kitaláltad, hogy mi lenne az?

– Igen. Menjünk ki a Margitszigetre!

– Komolyan? Ezt szeretnéd?

– Igen.

Kissé sápadt, törékeny alakja szinte elveszik a hatalmas karosszékben. Már nem tud kilométereket sétálni egyedül, és mi nem érünk rá kísérni őt. Valóban szép az idő, nem kell nagykabát, eső se várható, időnk is van bőven. Örömmel bólintok, és látom, arca felderül, valósággal megfiatalodik. Elönt a boldogság.

A sarki pékségnél papa integet a pultos lánynak. Jól ismerik egymást. Minden reggel lesétál hozzá friss zsemléért. Kihúzza magát, szorosan belém karol, és bekiált a lánynak:

– Kiviszem Marcit a Margitszigetre!

Vidáman biccentek, nem szégyenkezem, pedig már rég volt, amikor délutánonként kivitt a szigetre, hogy megtanítson biciklizni. Akkoriban azt mondta: csajozni megyünk. Felszállunk a 6-os villamosra, csodálkozik, milyen tágas a Combino. Élénken figyeli, ahogy suhanunk. Régen nagy csörgéssel zötyögtünk, de most csak a Margit körútnál csikorog kicsit a kerék. Elmosolyodok, papa délcegen támaszkodik a botjára, és egy csinos nőt fixíroz.

Lassan sétálunk a hídról a szigetre. Most nem a sportuszoda és a strand irányába tartunk, hanem a pesti oldalon, és papa hamarosan letelepszik egy napsütötte padra.

– Elfáradtál? – kérdezem.

Sejtelmes mosollyal nézi a pesti hídfőt. Tudom, most emlékezik, és majd mesélni fog. Izgatottan ülök mellé.

– Hány éves is vagy, Marci?

– Tizenöt – felelem.

– Én is annyi voltam, amikor először szerelmes lettem egy fekete hajú, barna szemű lányba. Izabellának hívták.

Elhallgat. Érzem, most nagyon messze jár, nem szabad megzavarnom.

– Pontosan itt beszélgettünk 1944-ben.

– Ezen a padon? – csúszik ki a számon meggondolatlanul.

– Dehogyis, fiam! – néz rám méltatlankodva.

– Persze…, nem úgy gondoltam.

– Már jó ideje tetszett nekem, de nem volt merszem, hogy meg is mondjam. Aznap véletlenül találkoztunk a hídon. Nagyon szomorú volt, elkísértem ide a szigetre. Gondoltam, itt talán megvallhatom neki, hogy szeretem és feleségül fogom venni.

Hallgatok. Megpróbálom elképzelni nagyapát félszegnek, bátortalannak. Nehezen megy.

– Meg vagy lepődve, mi?

– Miért lennék?

– Akkor jó – bólint papa komolyan. – Sétáltunk, beszélgettünk. Megfogtam a kezét, nem húzta el. Egyszer csak kiböktem, hogy szeretem. Rémülten rám nézett és sírva fakadt. Azt mondta, felejtsem el őt. Hiába kérdeztem miért, nem válaszolt. Megvádoltam, tán mást szeret, mire szemrehányóan rám nézett és elszaladt.

– Utánamentél, ugye?

– Nem. Először földbe gyökerezett lábbal bámultam utána, majd elkezdtem rohanni. Mire felértem a hídra, már a zsúfolt villamosról nézett ki könnyes szemmel. Szaladtam a villamos után… hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a hidat. Mikor kicsit elült a porfelhő, rémült embereket láttam szaladni, ordítozás, jajveszékelés hallatszott mindenfelől. Zúgott a fejem, és kétségbeesetten kiáltoztam a lány nevét. A híd csonkjánál dermedten néztem a mélybe. A villamos egyik összetört kocsija kilátszott a vízből… sikoltozó emberek próbáltak belőle kiúszni a partra, és a híd roncsain mindenütt emberek lógtak.

– Izabella megmenekült? – kérdeztem reménykedve.

– Soha többé nem láttam őt… Jóval a háború után tudtam meg, hogy azon a novemberi napon szerencsésen megmenekült. A családját nem sokkal később a nyilasok a Dunába lőtték, de ő a bátyjával ezt is megúszta. Amerikában telepedtek le. Soha nem ment férjhez.

Nagyot sóhajt és könnyes szemmel néz rám, a szívem elszorul.

– Mór tegnap telefonált. Izabella rákban elhunyt. El kellett jönnöm ide, hogy elbúcsúzzak tőle.

Erősen megszorítja a kezemet.

– Marci, soha ne késlekedj megmondani, ha szeretsz valakit! Csupán egy villanás és elmúlik az egész életünk…

Laczkó Ilona Adél
Author: Laczkó Ilona Adél

Budapesten születtem. Gyerekkoromtól szenvedélyem az olvasás, majd gimnazistaként társult hozzá az írás szeretete is. Jogászként harminc évet dolgoztam a közigazgatásban Nógrád majd Somogy megyében. A sorsom egy évtizede olyan irányt vett, hogy most végre lehetőségem van azt írni, amit mindig is szerettem volna. Eddig három regényem jelent meg (Helena Ladisla: Újratalálkozás az Adriánál, Villámok Endréd felett és Az ellopott ötösök). Számos antológiában szerepelnek novelláim. 2018-ban a Villámok Endréd felett c. regényem az Atlantic Press Kiadó Női regényírók pályázatán, egy tárcanovellám pedig a 100 szóban Budapest pályázaton a legjobb 12 közé került, a SiópArt magazin novellapályázatán pedig 3. helyezett lettem. Egy éve elindítottam az 1 fotó 1 flekk online novella sorozatomat, melyek közül kettő helyet kapott N. Kósa Judit: Nagykörút című könyvében is. Rendszeresen jelennek meg könyvajánlóim az Olvassbele Kultúrakirakatban. Írásaim történelemről és a benne megélt emberi sorsokról szólnak.

Megosztás
Megosztás

2 válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Bujaság

Bujaság Isten özönvízzel súlytotta a bűnös emberiséget, mert elhagyva az Urat bűneivel elvesztett minden társas szépséget A bűnös nemi vágyakozás a tisztaság elleni támadás s

Teljes bejegyzés »

Credo

Látod-e, testvér, hogy morog, s közben csetlik-botlik ez a világ, hogy velünk együtt forog, megrág, kiköp, s szalad tovább? Látod-e, hogy az elmúlás gondolatától a

Teljes bejegyzés »

Fösvénység

Fösvénység Önzővé vált az ember, s tettei öncélúvá, Vagyongyűjtés lett az egyik legnagyobb kísértés Közben a világ elmarad, s elmúlik ifjúsága Értékeit elveszti, ami talán

Teljes bejegyzés »

Tavaszi szél

Author: Halász Zoltán Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt – jellemzően műszaki pályán – ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék a mintegy

Teljes bejegyzés »

Az első tavaszi nap

Beck Brigitta: Az első tavaszi nap   Mézízű zsongás libben A szirmok közt, S lobogva úszik el a fényben, Keresztül az egész városon, Melegen, puhán,

Teljes bejegyzés »

Kevélység

Kevélység A történelem peremére sodródott az ember mert vitára adta a fejét a teremtő Istennel Gondolta : meg tud egyezni a természettel majd hogy végleg

Teljes bejegyzés »