Bohókás másnap

– Hukk! Hukk! – hallatszott a kanapé felöl, ahol az Angyal feküdt feje búbjáig betakarózva és úgy tűnt, igencsak nehezére esik kikászálódni onnan. Pezsgőhöz nem szokott angyalszervezete – már, ha van ilyen – hevesen tiltakozott a hirtelen talpra állás avagy az esetleges szárnypróbálgatás ellen.

Az Öreg is még az ágyban hortyogott. Jah, kérem! Nem iszik minden nap pezsgőt az ember gyereke. Nyugodtan állíthatjuk, hogy egy enyhén pityókás Angyal és egy hozzá hasonlatos állapotban lévő emberfia lassú ébredezését követhetjük nyomon éppen.

-Öreg! Hukk! Öreg! – próbálta szóval keltegetni az embert az Angyal, miközben nagyokat kuncogott, hiszen ez a furcsa hang kiadása igazán nem volt jellemző rá. Mi több! Sosem volt érzés állapotába került. Derülten tapasztalta, hogy meglehetősen furcsán mozgatja a kezeit, meg a lábait. Roppant mókás volt számára ez az ismeretlen érzés. Jah! A szárnyairól nem is beszélve! Próbálgatta, de olyan kesze-kuszán verdesett vele, akár egy csapdába került galamb. Hangosan felkacagott.

-Úrjézus Öreg! Hukk! Milyen ital ez a pezsgő? Lassan teljesen kivetkőzöm angyalságomból! Hukk! – harsányan felnevetett, mert elképzelte, amint földi halandóként él tovább. Na, az lett volna ám igazán nevetséges. Pláne szárnyakkal!

Mivel az Öreg a füle botját sem moccantotta meg az Angyal kérdésére, az a maga enyhén bizonytalan módján odatántorgott hozzá és rázintgatni kezdte. Mondhatnám, hogy finoman, angyalosan, de jelen pillanatban ez nem lenne helytálló.

-Hé! Hallasz?! – sivította az Öreg fülébe, cseppet sem sem angyali módon. Mindeközben folyamatosan nevetett, a belőle feltörő fura hangokon, az esetlen mozgásán, úgy az egész helyzeten.

Az Öreg lassan kinyitotta a szemét, és a teljességgel kialvatlan, földi ember módjára szólt a körülötte vihogó, viháncoló Angyalnak.

-A rosseb egy meg! Hupsz! Hukk! Hát ki az isten ne hallaná, amit te művelsz? Mi az ördög ütött beléd? Hukk! Csitulj már, no! – ült fel az ágyban, de azt leszögezhetjük, hogy állapota kísértetiesen hasonlított az Angyaléhoz, ámbátor az elmondható, hogy volt némi helyzeti előnye, már ami az alkoholfogyasztást illeti. A soha nem iváshoz képest, persze.

-Nézd már Öreg, de mókás! – próbálta összeérinteni csodaszárnyait az Angyal. -Te magasságos ég! Ez a ti Földi italotok igencsak összezavarta a szárnyacskáim. Na, jó. Is. – Olyan nevetés tört rá, hogy ez már az Öregre is átterjedt.

Látván az Angyal bűbájos és esetlen mozgását, a belőle fakadó utánozhatatlan derűt, az ő szíve is ellágyult. Na, igen. Egy angyal még kicsit spiccesen, másnaposan is Angyal. Annyira habókos volt. Olyan igazán szeretni való. Nem lehetett rá haragudni.

-Hagyd már abba! – nevetett az Öreg.- Olyan kelekótya vagy! Ha ezt tudom, egy kortyot sem adok a pezsgőből!

-Most mi van?!- pillogatott az Angyal, mintha sejtése sem lenne arról, hogy jelenlegi állapota meg sem közelíti az angyalságtól alapvetően elvártat. –Hukk!- csúszott ki belőle, amin aztán újra kacagni kezdett. Csöpp tenyerét szája elé tette, de nem tudta így sem visszafogni a kiáramló hangokat.

Az Öreg lassan felkelt, komótosan felöltözködött és nekiállt teát készíteni. Jó sokat. Közben somolygott. Eszébe jutott a tegnapi este, éjjel… Ez a kis huncut Angyala, aki órákon keresztül töprenkedett a fogadalmán, aztán eljátszotta, mintha nem is foglalkoztatta volna a gondolat. Előtte volt az arca, mikor elkezdte volna, hogy mit kellene másképp csinálnia. Aztán a megkönnyebbült, felszabadult tánca, mikor kiderült, hogy nem kell bevallania már-már emberinek tűnő különös kis tulajdonságait.  És tessék! Most itt van enyhén másnapos állapotban. Angyal létére. Na, ezen mosolyognia kellett…

Elkészült közben a tea. Illatos, forró gőze az Öregnek is jólesett. Odavitte a kanapéhoz, ahol az Angyal összekucorodva, kelekóla vigyorral az arcán üldögélt, lábait maga alá húzva.

-Na, gyere! Igyál! –nyújtotta felé a csészét.

Az Angyal két kezébe fogta a poharat és belekortyolt. Megjelent az arcán az a nagyon is szokásos fintor, hát mi más?! Mert ugye, mindig is így szokott, ha valami járt abban a csöpp kis fejében.

-Te, Öreg! Hukk! Kérdezhetek valamit?

-Ha azt mondom, hogy nem, akkor is megkérdezed! – nevetett fel az Öreg, csudamód ismerve az Angyal összes tulajdonságát. A pimaszságával az élen.

-Tudod, néha annyira emberinek érzem magam…- kezdte az Angyal, közben nagyokat kortyolgatva a teából, ami láthatóan jóleső érzéssel töltötte el. – És elgondolkodtam. Vajon igazi Angyal vagyok? – ezt olyan félve, érzelmeivel küszködve mondta ki, hogy maga is meglepődött. Mert félt a választól. Igenis félt. Akár emberi érzés, akár nem. Nem akart nem angyal lenni.

-Mitől vagyok én egyáltalán angyal?- hangjában bizonytalanság remegett.

Az Öreg felállt a kanapéról, mintha sürgős dolga lett volna. A fejében megjelentek a képek, akárcsak egy film. Az összes olyan tett, cselekedet, szó, amit az Angyaltól kapott. A megbocsájtása, a feltétel nélküli szeretete, a bizalma, az elfogadása és a mindehhez hozzájáruló folyamatos kedvessége, lágysága türelme… Jó, a pimaszságán túl, de ezt mindannyian tudjuk, hogy nem angyali tulajdonság. Visszafordult az Angyalhoz és teljes meggyőződéssel válaszolt.

-Igen. Az vagy!

– Jó, de mi az isten csudájától? – kérdezett vissza az Angyal megerősítésre várva.

Az Öreg tudta a választ. Tudta, hogy nincs hozzá fogható, aki akár a közelébe is érhetne.  Nemes egyszerűséggel egyetlen szóval felelt csak.

-A szívedtől! A szívedtől Angyalom!

Author: Tóth Szilvia

Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…