Csörtettem végig a kihalt mellékutcán
és valami húzva húzott
csak úgy le;
mint az ember talpa, ha ragad,
tapad,
mert belelépett a semmibe.
Arra mentem, amerre a megszokás
(büszkén, vagy talán csak ostobán).
A fejem fölött rekedt
szózatát
nyögte az utcalámpa meglazult fedele.
Ferde redőnyök visongtak a szélben,
cserepes szájú,
polkorrekt angyalkórus.
Sár is volt persze, hisz’ te laksz itt
(meg talán egyszer én is valamikor).
Emelgettem a lábam, mint a
Kalifornia
édenkertjeiben tenyésző plasztikflamingók
(bár ha úgy vesszük, én inkább strucc vagyok).
Szél támadt,
éter-visszhangja kihagyott ziccereknek.
Aztán megláttam valami verőfényt messziről.
Rohantam felé – forró
tűzviharba
sodródó pille, boldogan;
csak hát
a vízfolyás: veled patak és zöld, nélküled
üszkös csatornahányadék;
a park: veled tiszta, szép, nélküled
több a pitypangnál a bogáncs;
az utcák – forradalom,
és szétlőttek mindent azok, akik én vagyok.
Na látod, ez az igazi spleen:
a halmozódó nincsek,
Ti. „nincs már az a te, és nincs már az az én
nincs már az a most, és nincs már az az itt
nincsenek már azok a miértek és ezek a hogyanok”,
se az az elsuttogott kurvaanyád itt –
csak a redőnyök siráma örök,
a szél öblös sóhaja,
és a tavon a békanyál.
Author: Tóth-Palásthy Luca
Óvodás koromban megtanultam csúnya krikszkrakszokkal írni, aztán úgy maradt... Mára papíron filológus vagyok, ha valami fáj, akkor költő (ha pedig azt akarom, hogy másnak is fájjon, akkor hobbiesztéta). Többek között Shakespeare, Tolkien, Bulgakov, Hesse, Pilinszky és T. S. Eliot tántoríthatatlan rajongója vagyok. Két regényem van tervben, de őket még metszegetem és locsolgatom egy kicsit. Itt összefoglaltam, hogy hol találsz még meg: https://laerthels-workshop.blogspot.com/p/kapcsolat.html
