A találkozási pontra odafagyott az idő;
szürke állomás, robogó vonatok. Épp csak leugrottam.
Minden atomja más már a testemnek, mint mikor te legutóbb;
és mégis ott ülsz parlagon, mint erőszakból szült akaratlan utód,
és zsolozsmázol az éterbe: mechanikus zaj, benne valami ősi ének
és hiszem, hogy rólam mesélnek fémes kattogásukkal e keserű sorok.
Cipőm orrát a padkába verem; és váratlan lázzal rebegem,
felém ne nézz! mert szorul a hurok.
Félni nem félek. Tőled. Miért félnék?
Szoba az élet, és te vagy falán a rém,
mely mosatlan ruhák halma fest holdfényből szemem elé.
Nem beszélsz, mert félsz: mert elindultunk ketten Szombathely felé,
és te Érdnél a semmibe vetetted magad; koppantál síneken, s vörhenyes
kavalkáddá olvadtál, kívülről átkozva a városhatárt.
És ment, csak ment a ballagó idő. És elindultam utána felfelé;
és nem gondoltam, sorsomba merülten, hogy
a rozoga völgyhídon majd szembejön a tél.
Láttam teret és időt, vak égen csillagot, üres öngyújtóból lángot,
szegényt és gazdagot; profánt és magasztost, sorsot, mely hányatott;
undok, üres reményt és éltető bánatot; elfúló halált és forgandó szerencsét –
életem arcképcsarnokában neked több már az idegen, mint az emlék.
Persze sorolhatnám ezeket még, míg bele nem unsz, és olyan nem leszek,
mint sosemvolt élményei sarában fetrengő, balrahúzós Tinder-ficsúr.
De minek tépjem a szám? Beefsteak az élet, és te pálcikával eszed.
Igazán nem tudom, mit mondhatnék még neked.
Késő van, sötét. Kihalt a peron; betonján szárad megannyi emlék.
A pasztell-lila égre feketét csepegtet méregfogával az est.
Magad elé meredsz; füledben ugyanaz a gyűszűmélységű,
szakítós tuctuc: ide érzem az ereimben a beat-et.
Azt hittem, olyan más vagyok, de még mindig sznob.
Erővel kicseréltem mindent: göngyöltem haragot és porszívóztam féltést,
üvegkaparóval morzsoltam le odaszáradt törődés-foltokat, most meg tessék.
Visszanyal a fagylalt és könny-síkos az aszfalt.
A tekinteted keresem jóval odébbról; mert kell nekem a válasz, a heuréka,
az egyszerű megértés, hogy nem volt itt részemről semmi félrebeszélés:
hogy az útjaink elváltak most és mindörökre, te pedig nem látod többé,
aki lettem – én pedig nem látom, aki már kéne, hogy legyél.
(Da capo al fine: ez fordítva is él).
Szeretném ezt úgy befejezni, mint Prufrock, a költészet-tünemény;
de csak egy sor jut eszembe, és az sem az enyém: hogy
a fájdalom megszűnt, hát dobva a cél.
Author: Tóth-Palásthy Luca
Óvodás koromban megtanultam csúnya krikszkrakszokkal írni, aztán úgy maradt... Mára papíron filológus vagyok, ha valami fáj, akkor költő (ha pedig azt akarom, hogy másnak is fájjon, akkor hobbiesztéta). Többek között Shakespeare, Tolkien, Bulgakov, Hesse, Pilinszky és T. S. Eliot tántoríthatatlan rajongója vagyok. Két regényem van tervben, de őket még metszegetem és locsolgatom egy kicsit. Itt összefoglaltam, hogy hol találsz még meg: https://laerthels-workshop.blogspot.com/p/kapcsolat.html
