Biztos vagyok abban, hogy több életet is végig jártam. Idővel egyre világosabb, melyikben mi történt, hol, kivel, hogyan és meddig éltem. Minden előző létformám meghatározza a mostanit. De a legnagyobb hatással mégis a legutóbbi van rám. A mai napig. Szinte mindenre emlékszem.
Gyerekkoromtól kezdve értek olyan benyomások, amelyek különféle érzéseket váltottak ki belőlem. Az erős érzések pedig pedig emlékeket hoztak felszínre. Olyanokat, amelyekben idősebb voltam az aktuális életkoromnál, és a megjelenő élethelyzetet sem tapasztalhattam meg előtte ebben a létemben. Apránként állt össze, honnan is léptem át ide, ahol egy új testben, de megint én vagyok.
Hogyan jutottam el idáig? Van néhány dinamikám, melyeket tudattalanul is követtem és követek egészen mostanáig is. Ezeknek a miértjei pedig egyenesen az előző létembe vezethetők vissza.
Az egyik a párkeresésben mutatkozott meg. Mindig úgy éreztem, nem akarok kalandokat. Sok ismerkedős helyzetből hátráltam ki, mert valami azt súgta, nem ő az igazi. Így nem is mentem bele próbálkozásokba. Hosszabb kapcsolatokból is kiléptem, ha ezt megéreztem.
Aztán megismertem a férjemet. Azonnal tudtam, hogy megtaláltam életem párját. A szerelmet, a szeretetet, a boldogságot, a biztonságot. Igen, feladtam az addigi karrieremet és szabadságomat, hogy biztonságban lehessek. Mellette.
Aztán itt a tériszony. Mióta az eszemet tudom, rettegek a magasságtól, halálfélelmem van. Annyira hívogat a mélység, hogy ha lenézek, úgy érzem, az a halál előtti utolsó pillanat. Sosem tudtam legyőzni ezt a fóbiát.
Az autóvezetéssel szintén problémáim vannak. Többször is megkíséreltem jogosítványt szerezni, de az utolsó esetben, a forgalmi vizsgát megelőzően kaptam egy jelet. Egy vasútállomás környéként gyakoroltam a vezetést a saját autónkkal, és belehajtottam egy több méter magas kohósalak toronyba. Azóta sem vezetek.
A barátkozás sem ment soha úgy, mint a „normál” embereknél. nem nagyon voltak/vannak igazi, szívbéli jó barátaim. Senkivel sem tudtam ezidáig mély baráti kapcsolatot kialakítani, bár a másik oldalról sem éreztem sosem erős szándékot erre. Valahogy nem jött össze, mintha már ráuntam volna a barátokra. Pedig eddig nem volt kire ráunni.
Gazdag sem lettem ezidáig, mármint anyagi értelemben. Sok éven át próbáltam változtatni az ezirányú gondolkodásmódomon, de a lelkem mélyén tudtam, nem fog sikerülni. Hiszen, nincs min változtatni. Tudom, milyen az, amikor az embernek teljesen természetes, hogy akkora vagyona van, amit ésszel felfogni sem lehet. Pedig materiálisan nincs ennyi pénzem, mégis ezt érzem.
A lányaim érkezése viszont nagy újdonság volt számomra, így abban biztos voltam az első perctől, hogy most születtek először gyermekeim. Mindent meg kellett tanulnom velük kapcsolatban, nagyon új élmény volt. Úgy éreztem, itt minden megváltozott, a teljes múltam, a jelenem és jövőm is.
Az éveim számával is volt némi zavar bennem. Korábban már írtam arról, hogy 26 évesen majdnem meghaltam. Nos, abban az írásban nem szerepelt, de annyi idősen valahogy az volt az érzésem, hogy nem lesz több. Fogalmam sincs, milyen lehet ennél idősebbnek lenni. Semmilyen képem nem volt róla, hogy valaha ezt az életkort át fogom lépni.
A legutóbbi felismerésem pedig az volt, amikor ráébredtem, önkéntelenül is trance zenét hallgatok, ha tehetem és csak olyat, ami a születésem előtt jelent meg. Ilyenkor szinte egy másik világban találom magam.
Az évek során a sok apró észrevétel, mint a puzzle darabjai összeálltak és hozzátapadtak a legnagyobb darabhoz. A kiindulóponthoz. Ahhoz az élményhez, amely 13 évesen ért és olyan hatással volt rám, melyet ma is pontosan átérzek, ha rágondolok. hegy
Egy buszos kiránduláson vettem részt. Olaszországba tartottunk. A busz emeleti részén, az első székben ültem, ahonnan a legjobb a kilátás. Éjszaka volt, és nem tudtam aludni. Bámultam a sötét éjszakába. Egyszerre félelemmel vegyes izgalom lett úrrá rajtam. Egy hegyi alagúton haladtunk éppen keresztül.
Amikor kiértünk, mellettünk lefelé szakadék, felfelé a hegyoldal látszott. A hegyoldalban egy szobor. Megijedtem, mert felismertem. Már láttam egyszer, csak nem ebből a szögből. Hanem a szakadék széléről. Akkor csak egy pillanatra fogalmazódott meg a gondolat, amelyet aztán hosszú évekre elfeledtem. De ahogyan folyamatosan nyílt az elmém és beengedtem az újabb emlékfoszlányokat, újból rájöttem. Ott ért engem a halál, Olaszországban.
Igen, egy milliárdos család egyetlen lánygyermekeként születtem. A szüleimet korán elveszítettem, de mindig volt, aki vigyázott rám. Arra neveltek, hogy átvegyem az üzleti birodalom irányítását, melyet akaratomon kívül örököltem. Egy falanszterben éltem, a falak több emeletnyi ablakok. A kilátás csupa gyárépület. Mindig magamra voltam utalva, nekem kellett döntenem.
Család nélkül, de sok baráttal körbevéve. Rengeteget buliztunk, mindig trance zenét hallgattunk. De valahogy mégis egyedül voltam. 25 évesen talált rám a szerelem. Nem értettem az érzelmekhez, nehezen bontakozott ki a dolog. S mire viszonzásra találtak az érzéseim, ott ültem, egyedül egy piros cabrio-ban. Mindig józanul vezettem, de észvesztően hajtottam.
Éreztem, ahogy a hajam lobog a menetszélben, az utat figyeltem, majd történt valami. Nem láttam már semmit. Miközben zuhantam le az útról, a meredek szakadékba, az utolsó gondolatom az volt, már sosem tudom meg, milyen a szerelem biztonságot adó ölelésében élni. Nem éreztem fájdalmat. Csak nem volt már semmi.
26 éves voltam.
Most pedig itt vagyok.
Azóta is kutatom, ki volt az a lány, aki 1990-91 körül, Olaszországban, autóbalesetben halt meg. Már csak ez a név hiányzik. Ami akkor az enyém volt. Tehát így igyekszem kiismerni önmagam. Mindig lehet egy kicsit előre lépni. És most már nem félek másokat is erre buzdítani.
Author: Gyenge-Rusz Anett
Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.
