A Körös partján.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
A Körös partján van egy kis stég. A stég mellett van egy kis szálloda és almafa mindenhol. Régen ugyanis itt csak mezőgazdasági terület hozódott ameddig a szem ellát. Vince gazda amíg élt mindig ő volt az aki gondozta a földet. Halála után örökös nélkül maradt a gazdaság és végül egy befektető vette meg és szállodát húzott ide a semmi közepén.
Igazi kis ékszer, eldugott hely az igazán kikapcsolódni vágyóknak. Van medencéjük és szaunájuk, egy kis étterem és a sok almafa és őzikék és nyulak, akik az évek alatt megtanultak együtt élni az emberrel.
Én is ide jöttem pihenni. Csak egy laptop volt nálam, írni és felejteni akartam és persze gyógyulni.
Szerencsére rajtam kívül még 4 vagy 5 ember volt a szállóba, akik mind reggeltől estig voltak valahol így szinte egész nap egyedül voltam a szállodába.
Ilyenkor kiültem és csak néztem az elterülő tájat, a Köröst és a szálloda melletti holt ágat, a kis szigetet, ahol esténként olyan hatalmas ködbe burkolózott a táj, hogy egyszere volt varázslatos, lenyűgöző és félelmetes.
Néha zajokat is halottam a kis szigeten. A szálloda vezetője megnyugtatott az őzek néha esténként aktívabbak és ők adnak ki hangot.
Minden éjjel a csillagok különös fénybe pompáztak, néha annyira tiszta volt az égbolt, hogy a kis és a nagy Göncöl szekeret is lehetett látni.
Éreztem a nagyságát, erejét a Világegyetemnek. Éreztem, hogy milyen hatalmas én pedig milyen kis porszem vagyok.
Aztán belém hasított: megint egyedül maradtam.
Aztán ahogy ott álltam a ködbe rózsaszín fénycsóvák cikáztak, olyan volt, mintha tűz ütött volna ki. Fény árba úszott minden, amikor egy alak szerű lény kinyújtotta a kezét a túlsó partról és suttogva mondta gyere.
Álmodtam volna talán?
Egy hét elteltével elindultam haza. Tele volt írva a laptopom különféle novella jegyzetekkel és végre kapcsolatba léptem a külvilággal.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.