Ezen a tavaszon a Kiskanizsát a várostól elválasztó csatorna irgalmatlanul megáradt. Az árhullám a töltés mentén sorakozó kerteket is elöntötte.
Miután a víz visszahúzódott, Kérics István egy lófejet talált a kertjében. A gyönyörű, hófehér paripa békésen feküdt a sártengerré vált ágyások tetején. Élőnek tűnt, azt leszámítva, hogy hiányzott a teste. István tanácstalanul állt mellette, hüvelykujjával húsos tokáját vakargatva.
– Hogy kerülhetett ide? – kérdezte Teréz, aki gumicsizmában cuppogva lépett mellé.
István a ló fejét övező lila színű homlokszíjat vizsgálta, amely sértetlennek látszott. Aranyszínű érmék lógtak rajta.
– Talán egy cirkuszból sodorhatta el az ár – fordult a feleségéhez.
– Ez még nem magyarázza meg, hova tűnt a teste – töprengett Teréz. – Talán vadállat tépte szét.
– Nem hiszem – ingatta a fejét István -, ezt a fejet egy éles pengével vágták le. Egy biztos, itt nem maradhat. El kell vinnem a hatósági gyűjtőhelyre.
– Szó sem lehet róla! – csattant fel Teréz csípőre tett kézzel, és a férjére vigyorgott. Műfogai megcsillantak a felhők mögül előbukkanó nap fényében. – Minek fizetnénk azért? Elég nagy a kert, ásd el!
*****
Az éjszaka közepén Kérics István arra ébredt, hogy rázza a hideg. A szoba olyan volt, mint a jégverem, pedig az esőzések után beköszöntő enyhe idő már a nyár ígéretét hozta magával. István visszahúzta a takarót, amit Teréz rángatott fel kazalnyi tomporára, és próbált visszaaludni, amikor zajt hallott az udvarból.
Lódobogás?
István kiugrott az ágyból és kilesett a függöny mögül. A holdvilágos éjszakában jól látta a melléképületeket, a kerítés mellé tűzött karókat. A szeme sarkából mozgást érzékelt. Odapillantott, és elakadt a lélegzete. Az udvar végében egy fehér ló állt a holdfényben. Délceg teste szinte világított. A feje hiányzott, nyaka véres csonkban végződött. A hátán egy hosszú szakállas, köpenyes alak ült, és Kérics Istvánt nézte. A gazda tisztán látta a fura, kerek fejfedő alól rávillanó, fenyegető tekintetet. A köpenyes férfi mozdulatlanul ült a lóháton, majd a száját természetellenesen nagyra tátotta. A nyílás mélyén honoló pokoli feketeségből reszelős suttogás tört elő.
István hevesen kalapáló szívvel fordult hátra, hogy megnézze, Teréz nem ébredt-e fel. Szüksége volt a megerősítésre, hogy nem az esti fél üveg bor űz vele tréfát. Ismét lódobogást hallott, közvetlenül az ablak mögül. Rémülten kapta vissza a tekintetét, de a lidérces látomás eltűnt. Az udvar békésen fürdőzött a holdvilágban.
István visszafeküdt, de jó darabig nem tudott elaludni. Szívszorongva figyelte, hogy Teréz horkolása mellett nem hallja-e újra a lódobogást.
Reggel tiszta fejjel, megnyugodva ébredt, és csak mosolygott az álmán. Jó kedve egészen addig tartott, míg a kert végében rá nem bukkant egy lópatkóra.
*****
– Ezek után magam sem tudom, mit higgyek – jelentette ki Kérics István, miután este elmesélte a történteket Házer Boldizsárnak. A Pinokkió presszóban támasztották a pultot, és éppen a harmadik korsó sört kérték ki. A kört ezúttal Boldizsár fizette. A ritkás hajú, szikár férfi kalácsbarna zakójával és drótkeretes szemüvegével kilógott a kocsma törzsközönségéből, pedig szinte minden estéjét itt töltötte. Kérics István tudta, hogy a férfi nyugalmazott könyvtáros, ezért úgy érezte, mint afféle tudós ember, talán nem neveti ki, ha elmeséli neki a történteket.
– Fel tudod idézni, mit suttogott az alak? – kérdezte Boldizsár, és belekortyolt a sörébe.
– Olyasmit ismételgetett, hogy uram – válaszolta István, és megborzongott a suttogó hangtól, amely még ott visszahangzott a csontjaiban.
Boldizsár a szemüvegét igazgatta, majd előkapta a telefonját, és szaporán gépelt.
– Nem lehet, hogy azt hallottad: oran? – kérdezte a kijelzőről felpillantva.
István bólogatott.
– Te sejtesz valamit, igaz? – szegezte a kérdést Boldizsárnak.
– Igaz, de képtelenség az egész.
– Azért csak bökjed ki gyorsan – sürgette István, kihörpintve a sör maradékát, és már rendelte is a következő rundot.
– Leszögezem, hogy nem hiszek a babonákban – kezdte Boldizsár, – de amit elmeséltél, az szóról szóra egybevág egy helyi legendával. Hallottál már Musztafa basáról?
István a fejét rázta.
– A kerted végében nyíló lápos területen állt régen Kanizsa vára, amit kilencven évig bitoroltak a törökök. A vár utolsó basája, Musztafa a távozása előtt az összerabolt aranyakat elásta a lápon a kedvenc ménjének fejével együtt, és annak vérével locsolta meg a rejtekhelyet, hogy ezzel a bűbájjal védje meg a kincsét. Musztafa persze sosem tért vissza, és a kincs sem került elő. De a legenda szerint azóta is hallani viharos éjszakákon a lódobogást a láp felől, és gyakran találni patkókat is azon a területen.
István a sörtől már kissé bambán hallgatta a történetet.
– Azt akarod mondani, hogy az áradás kimosta egy több száz évvel ezelőtt eltemetett ló fejét? – kérdezte, de Boldizsár nem válaszolt.
– És mit jelent az oran? – faggatózott tovább István.
– Arany, törökül – felelte Boldizsár.
István kiürítette a negyedik korsót is. Lassan forgó gondolataiból sötét sejtelem kúszott elő.
– Te jóisten! – kiáltott fel, és megragadta Boldizsár vállát. – Ha ez a törökbasa a kincsét keresi, akkor én magam hívtam ide, amikor elástam a lófejet a kertemben.
*****
Már jócskán elmúlt éjjel tizenegy óra, amikor Kérics István bizonytalan léptekkel befordult az utcájukba. Remélte, hogy Teréz már mélyen alszik, ugyanis elhatározta, hogy a lófejet még az éjszaka kiássa és bedobja a patakba. Nem akarta még egyszer hallani a Musztafa fekete torkából feltörő rémületes hangokat.
Miután bezárta maga mögött az embermagas utcai vaskaput, elfogta a vacogás. A balzsamos májusi éjszaka után az udvaron csontig hatoló hideg fogadta. István érezte, hogy a térdei megrogynak. A veranda előtt, tőle alig pár méternyire ott állt a hófehér, fej nélküli mén. Musztafa basa ott ült a hátán, és István bizarr módon a köpenyén sorakozó lila aprómintákat kezdte vizsgálni az utcai lámpák beszűrődő fényében.
Musztafa szája megnyúlt, már egészen a mellkasáig ért, amikor feltört belőle az idegborzoló, reszelős suttogás:
– Oran! Oran!
A basa előrenyújtotta a karját, és István csak ekkor vette észre, hogy egy vértől csöpögő húscafatot tart a kezében, amelynek közepén gyöngyfüzér csillog.
Musztafa megsarkantyúzta fejetlen lovát, amely felágaskodott, majd lovasával együtt eliramodott a kert vége felé. Mire István feleszmélt, már el is tűnt az éjszakában. Csak egy patkó csillogott az udvar frissen nyírt füvében.
István betámolygott a házba, fel sem tűnt neki, hogy az ajtó tárva-nyitva áll, félig leszakadva a zsanérján lógva. Azonnal szüksége volt egy dupla felesre, a kredencig azonban már nem jutott el.
A konyha kőpadlóján Teréz hevert a hátára fordulva. Hálóingjét eláztatta a vér. István megbabonázva nézte a fejét, úgy, mint pár pillanattal korábban a basa ruháját. Teréz szemei az iszonyattól fennakadva meredtek a plafonra. Az állkapcsát az aranyfogaival együtt kitépték az arcából.
(A novella létező helyi legenda alapján készült.)
Author: Dömötör László
Amióta megtanultam olvasni, nem tudok könyvek nélkül létezni. Gyermekkoromban nagy hatással voltak rám a kalandos és tudományos-fantasztikus regények, valamint a Magyar Rádió Szíriusz kapitány kalandjairól szóló fantasztikus hangjáték sorozatai. A nyári szünetben ezeket felvettem magnókazira, és rommá hallgattam a walkman-en este a takaró alatt lapulva. Vöröskeresztes munkatársként ez a világ ihletett első regényem megírására, amely 2022-ben jelent meg A Hold hősei - A vörös kereszt rejtélye címmel. Ezzel a könyvvel az olvasót elrepítem a jövőbe, hogy aztán onnan visszatekintve, egy izgalmas nyomozás részeseként ismerhesse meg a világ legnagyobb humanitárius szervezetének történetét. A regénybeli világot és szereplőket sok olvasó a szívébe zárta, ezért 2023-ban megjelent a Hold hősei új kalandja A lámpás hölgy címmel. Novellákat is írok, ezek közül már több is megjelent kötetben: Karácsony a földrengések városában - Meleg szívek antológia, 2022 Musztafa kincse - Vérmesék antológia, 2022 Menekülés Kővágóörsön - Rókaerdő antológia 2022 Utóbbi novellával elnyertem az Irodalmi Rádió természet pályázatán a Természet Tollnoka 2022 díjat.