Nem tudunk csak lenni-miért pótcselekszünk állandóan és mi van a pótcselekvésen túl?

Néhány hete a vonaton ültünk a férjemmel. Mindketten örültünk, hogy van pár óránk, amikor kikapcsolhatunk.

Nagyon szeretem ilyenkor a tájat nézni, közben gondolkodni, elmélkedni, ötletelni, tervezgetni. Közben eszembe jutott egy beszélgetés, egy kedves, régi ismerősömmel, pont az egyik cikkem kapcsán. A beszélgetés lényege az volt, hogy csakis a belső fókusz segítségével találhatunk rá önmagunkra, azon keresztül ismerhetjük meg igazi énünket.

A férjem ezalatt olvasott. Egyik kedvenc szerzője Noah Yuval Harari,  a 21 lecke a 21. századra című kötetét hozta akkor magával. Ha talál valami érdekeset, mindig megmutatja, felolvassa nekem. Ez most is így történt. Egyszer csak elmosolyodott, felém fordult, majd rámutatott egy bekezdésre, ami különösen megfogta.

Ez volt az:

„Az embernek teste is van. Az elmúlt évszázadban a technológia egyre inkább eltávolított minket a testünktől. Kezdjük elveszíteni azt a képességünket, hogy arra figyeljünk, amit szagolunk és ízlelünk. Okostelefonjainkba és számítógépeinkbe merülünk helyette. Sokkal inkább érdekel minket az, ami a kibertérben történik, mint az, ami az utcánkban. A Svájcban élő unokatestvéremmel egyszerűbben beszélhetek, mint valaha, a férjemmel viszont már sokkal nehezebben, mert egyfolytában a telefonját bámulja helyettem.”

Amellett, hogy nagyon tetszett, rácsodálkoztam, hogy mennyire összefügg ez az idézet az ismerősömmel való beszélgetéssel, amire épp akkor gondoltam, mialatt a férjem ezeket a sorokat olvasta. Azonnal arra gondoltam, hogy írni fogok erről.

Szétnéztem a vonaton, figyeltem az embereket. Évek óta nézem, figyelem magam körül az embereket, bárhol vagyok is. Ahogy felidéztem az emlékeimet, egy elég erős tételmondat fogalmazódott meg bennem: nem tudunk csak úgy lenni. Önmagunkkal. Önmagunkban. Továbbgondolva Harari kijelentését, azt hiszem, valóban nem tudunk odafigyelni. Mármint semmire sem. Legfőképpen önmagunkra nem.

Nem tudunk relaxálni, mert félünk, hogy lemaradunk valamiről. Mindig csinálni akarunk valamit, de közben meg inkább semmit. Olyan világban élünk, ahol a külsőségek rendkívül nagy szerepet játszanak. Szeretnénk jó színben feltűnni, úgy tenni, mintha. Mert látunk valamit, a kirakatokat, éttermeket, szép autókat és házakat, modern technikai eszközöket… és hirtelen úgy érezzük, szükségünk van ezekre. Szükségünk van rá, mert ezek elengedhetetlen részei az életnek, mert hát ilyen másoknak is van. És mert megtehetjük. Megérdemeljük. Jár nekünk. És mekkorát tévedünk…

Elöljáróban leszögezném, hogy semmilyen végzettséggel nem rendelkezem erre vonatkozóan, csakis a benyomásaim, tapasztalataim alapján mondhatok bármit is. És természetesen semmi jogalapja nem lenne, ha én nem estem volna bele ebbe a hibába. Nagyon is tudom, milyen kifelé élni, miközben azt nem, ki is vagyok én valójában. Mivel végigjártam ezt az utat, bátrabban osztom meg a meglátásaimat.

Egy ideig talán élvezetet nyújt mindig kifelé, külső tényezőkre, tárgyakra, más emberekre figyelni. De aztán telítődünk. És nem tudjuk, mi a baj, csak annyit érzünk, valami nagyon nincs rendben. Felépítjük a saját kis birodalmunkat, kizárjuk belőle a nem megfelelő szereplőket, aztán várjuk, hogy megérkezzen a boldogság. Hát nem fog…. Helyette a boldogtalanság érzése, depresszió, elégedetlenség, folyamatos fásultság vesz körül bennünket. Mert, ha ezt az utat követjük, nem a saját életünket fogjuk élni.

A problémát azonban belül érdemes keresni, magunkban. Persze tehetünk úgy, mintha ez nem létezne, vagy ez csupán apró bosszúság volna, amit a stressz, a munka, a magánéletünk vagy egyéb külső körülmények okoznak. Megpróbálhatjuk pótcselekvésekkel elfedni a valódi gondod. Mert, ha folyamatos mozgásban, tevékenységben vagyunk, akkor nem kell gondolkodnunk.

Kényszeresen csinálnunk kell valamit. Evés közben filmet nézni, mert az „csak” evés, és unalmas és szükségszerű. Szombat este bárkivel, akárkivel összefutni, csak ne kelljen egyedül, csöndben az időt eltölteni. Egy gyönyörű környezetben fekvő hotelben kirándulás helyett inkább a wellness-ben feszíteni, hiszen ki van fizetve, tehát fogyasszunk minél többet, hogy megérje. Vagy az italunkat nem nyugiban elszürcsölni és az érzést magunknak megtartani, hanem lefotózni és kitenni egy sztoriba.

Várva, hogy hány ember fogja azt gondolni, milyen jó és tökéletes az életünk, az övék pedig mennyire szürke és silány.  Miközben a miénk attól ér valamit, hogy ezek közül az emberek közül hányan gondolják, hogy nekünk valóban jó most. Vagy akár mindig. De nem jó… Ahogy Harari is írja, nem érezzük az étel ízét sem. (Itt megjegyezném, hogy Somíta Afrodiziákumok című könyvében szintén leírja, hogy spirituális megközelítésből miért nem jó evés közben nézni vagy hallgatni valamit.)

A szombat esti program nem is lehetne rosszabb egy olyan ember társaságában, akivel muszájból töltjük az időt. Nem is tudjuk, mennyire mérgező lehet ez számunkra.  A rég várt kikapcsolódásból még fáradtabban térünk haza, hiszen annyira ki akartuk használni minden pillanatát, annyira vártuk azt az elégedett érzést. És mégsem jött el. Csak a hazautazás pillanata. Ami elszomorított és lefogta a pozitív energiákat. Pedig elmehettünk volna túrázni is, ténylegesen mozogni, a természet minden rezgésével egyesülve feltöltődni, hogy aztán ezt a rengeteg jó érzést bevigyük az otthonunkba, hogy a hétköznapokban is kiegyensúlyozottak legyünk.

Nem akarunk jól lenni? Úgy tűnik, nem. Igazán divatos mostanában egymás valós vagy vélt problémáit túllicitálni. Meggyőződni arról, hogy szerencsére másnak sem könnyű, vagy éppen győzni a „Kinek a legnehezebb az élete” című versenyben,  hogy egy percre mindenki minket sajnáljon vagy felnézzen ránk, hogy milyen erősek vagyunk. Aztán jön a következő perc, és már nem gondol ránk senki.

Pedig szerintem az a menő, ha jól vagyunk, ráadásul nem félünk ezt mások orrára kötni. Így mindannyiunknak más lenne az élete. Persze, ehhez először be kell mennünk az erdőbe, meglátni a problémát és megélni az érzéseinket. Leginkább a rosszakat. Megszenvedni, megharcolni velük, majd elkezdeni levetkőzni az elakadásokat, sérelmeket, traumákat. Segítséget kérni. Megtalálni ott mélyen, belül önmagukat. Elkezdeni ismerkedni, barátkozni vele. Mint az újszülött gyermekkel.

Majd lassacskán megtanulni és megérteni saját dinamikáinkat. Megtartani, ami előre visz, megérteni, ami mérgez. Ismét leásni a pokol bejáratáig, majd feljönni. És változtatni, önmagunkat kiegyensúlyozni. Ha értjük magunkat, akkor már nem akarjuk megérteni a világot. Csak harmonikusan benne lenni. És magunkat a lehető legjobban érezni. Magunkat érezni. Hogy másokat is érezhessünk.

És már nem másoktól várjuk el, hogy nekünk jó legyen. Hanem magunktól. Mert ez rajtunk áll, akármi történik is körülöttünk.  Akkor már lesz időnk relaxálni, türelmesen várni, örülni, és nem akarunk már mindenre egyszerre figyelni, mert a belső hang megsúgja, mi az az egy, ami nekünk éppen fontos. És akkor megértjük, hogy a fotók a közösségi médiában, szépségek a kirakatban, a tulajdonunkban lévő tárgyak… hát azok csak dolgok, tárgyak, és semmi közünk hozzájuk.

Hiszen csak a belső fókusz a fontos. És ha ezt megtanuljuk, akkor a világunk, a világ megváltozik. Nem, boldogok sosem leszünk. Lesznek azonban igazán boldog pillanataink, a többit pedig nyugodt szívvel, nyitott lélekkel fogadjuk és viseljük. Mindezt végiggondolva, mosolyogva néztem tovább a mellettünk suhanó tájat a vonat ablakából. Örültem, hogy ott ül mellettem a férjem, aki szintén mosolyogva, még mindig olvasott. Mindketten ott voltunk a pillanatban, ami boldoggá tett minket. Feltöltődve szálltunk le a vonatról.

Kívánom, hogy téged, aki ezt olvasod, téged is vezessen a belső fókuszod, hogy megragadhasd a megfelelő pillanatokat!

Gyenge-Rusz Anett
Author: Gyenge-Rusz Anett

Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ablakomból

Hűvös magányomban elszórakoztatott  A belváros tere, az ablak mögött állva.  Az érdekes embereket- kiket élte odasodort-  Csak lestem lenyűgözve, elmélázva.    Nyílott már a mosolyhozó

Teljes bejegyzés »

Éhező

Edit Szabó  : Éhező   Hosszú haját és csupasz karját megeszi a sötétség fellege, mezítlábas talpát falják a kőkockák és beton lemezek.   Járda és

Teljes bejegyzés »

Torkosság

Torkosság Az élet egyik princípiuma a kötelesség teljesítés, mit míg nevelni, fegyelmezni kell. Enélkül nem tud méltányos, s nem tud igazságos lenni, nem tudja emberségét

Teljes bejegyzés »

Képeslapok a múltból

Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét. Hetven év körüli fehér szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos

Teljes bejegyzés »

Így Márciusban

Új tavasz álmodásba ringatott A múló alkony, s csendjében ébredt Szebb élet szívembe lopakodott. S vágyak termeibe belenézett. Összetört a nagybetűs igazság. Kék egek alatt

Teljes bejegyzés »

                                                  

Teljes bejegyzés »