Nyílsebes főnemes

 

Ritka meleg nyár volt. Szellő se lebbent, forróságban izzott az ecsedi határ, az ég olyan kék volt, hogy szinte vakítottak rajta az elszórt felhőpamacsok. Semmi nem mozdult, madár sem szállt, az ürgék is elbújtak hűsölni, még a láp felől sem húzott a lég. Csak egy lovas szekér haladt komótosan az országúton. A bakon az idősebb Tóth László ült, egyetlen unokájával, Lackóval. A fiú izgatottan fészkelődött, az öreg mosolygott a bajsza alatt az unokája idegességén. Lackó az előző nap töltötte be tizenkettedik évét, és most az új vasvillájával először fog segíteni neki szénát rakodni a jószágoknak télire.

Hogy rohan az idő! Csóválta fejét az öreg, hisz nemrég még a fia ült így mellette a bakon. Merengéséből autó zúgása verte ki, csettintett Kesének, a lovának, és kicsit félrehúzódtak az út szélére. Egy Robur előzte meg őket. Nem a TSZ járműve, mert az szürke. ez pedig élénkpiros volt. Pár méter után indexelt, majd megállt az útpadkán, kiszállt egy magas férfi és elindult a lovas szekér elé.

– Nocsak – nézett rá csodálkozva az öreg. – Hát, ezek meg mit akarnak itt?

– Biztosan eltévedtek – felelte Lackó csillogó szemekkel. – Filmesek, a kocsi oldalára MAFILM volt írva

– Jó napot, urambátyám!

– Hóóó, Kese, hóóó! – állította meg a lovat az öreg. – Jó napot magának is!

– Meg tudná mondani, hogy merre találjuk a Spitz-kúriát?

– A Károlyi uradalmat? – kérdezte meglepetten az öreg. – De hisz, ott már nincs semmi sem. Csak a vén Varga, az egykori számadó, él ott egymagában.

– Igen, egy filmforgatáshoz keresünk kutyákat.

– Őnála?

Idősebb Tóth László szemöldöke a csodálkozástól olyan magasra kúszott a homlokán, hogy önkéntelenül levette kalapját és megvakarta feje búbját. Aztán fejcsóválva megsimította legendásan dús bajuszát, és zavartan köhintett egyet.

– Nos, kutya akad ott nem egy, de azok olyan soványak, nem filmre valók. Hanem a vén Varga nagyon mogorva, még a falubelieket sem szívleli, nemhogy az idegent. Mi arra tartunk, jöjjenek utánunk. Nem biztos, hogy ezzel az autóval elbírnak addig menni, akkor majd felszállnak a szekérre.

– Erős kocsi ez, kibír mindent. Köszönöm a segítséget, akkor követjük magukat.

– Látod, fiam, azt hiszik, ők mindent jobban tudnak – kacsintott Lackóra huncutul az öreg, és megrántotta a gyeplőt. – Gyí, Kese, gyerünk!

Kikerülték a Roburt, majd hamarosan letértek az országútról egy mély barázdás földútra. Lackó hol előre, hol hátra nézett, mert ezt az utat még nem ismerte, és kíváncsi volt, hogy a Robur meddig tudja követni őket. Addig nem is volt baj, míg be nem fordultak az egykori uradalom felé vezető rossz köves útra, ott hamarosan harsány dudálás jelezte, hogy a Robur bizony elakadt.

– Micsoda út ez… Igaza volt. Elvinne a kúriáig? – a magas férfi kezét nyújtotta az öregnek. – Szigeti Kálmán vagyok, a MAFILM-től.

– Idősebbik Tóth László – szorította meg a felé nyújtott kezet az öreg. – Ő, az unokám. Lackó, ülj hátra, kend meg telepedjék mellém. Hát a sofőr nem jön?

– Vigyázni kell valakinek a kocsira, értékes kellékek vannak benne a forgatáshoz.

– Milyen filmet készítenek? – kérdezte kíváncsian Lackó.

– Mátyás királyról, egy vígjátékot, amiben…

A szekér hirtelen megindult, így Kálmán nem tudta befejezni a mondókáját, Lackónak is erősen kellett kapaszkodnia a szekér oldalába, nehogy leessen róla. Kicsit csalódott volt, hogy nem valami jó indiános vagy háborús film alkotóival akadtak össze. Rázott az út kegyetlenül, már mindannyian úgy érezték, ezt a zötykölődést nem lehet tovább elviselni, amikor a nyárfasor között megpillantották az ütött-kopott kúriát.

 

Az öreg Tóth ment előre, nem a hatalmas faragott kaput nyitotta meg, hanem jóval odébb egy kicsiny léckaput.

– Maradjon mögöttem a gyerekkel, Kálmán! A vén Varga kiszámíthatatlan. Adjon Isten, Varga szomszéd! – kiáltott jó hangosan a ház felé az öreg, majd intett, hogy álljanak meg.

Lackó érdeklődéssel nézett szét az udvaron. A ház mellett elvadult rózsabokrok burjánzottak, odébb egy kút állt, melyből kerék híján vizet nemigen lehetett volna merni. A ház tornácának oszlopain, sok helyen, a vakolat alól kilátszott a tégla, az ablakokban alig volt üveg, a zsalugáterek össze-vissza lógtak. Távolabb egy romos kerti pavilon árválkodott, egykor szép fehér léceit benőtte a folyondár, darazsak hada zümmögött körülötte. A kúria mögött istállók és ólak düledeztek. Lackó elképzelni sem tudta, hogy lehet egy ilyen helyen lakni. A vészjósló csendet, hirtelen kutyák csaholása törte meg, és valahonnan az istállók mögül két kutya rohant feléjük.

– Ne mozduljanak! – mondta az öreg, és nehéz volt hallgatni a tanácsára.

– Látlak! Tolvaj! – kiáltott valaki az istálló felől.

– De hisz ez… ez… nyílsebes főnemes… – suttogta Kálmán Lackónak.

– Hogy mi ez a két iszonyú sovány kutya? Olyanok mintha nem is lenne hasuk – értetlenkedett Lackó.

– Nem vagyunk tolvajok, szomszéd! Tóth Laci vagyok a felvégről!

– Látlak! Tolvaj! Megállni!

Hangzott a kiáltás ismét, és a két kutya megtorpant, majd leült a betolakodóktól vagy tíz méterre. Kíváncsian szemlélték a három embert. Lackó megbabonázva nézte őket, ezer dolgot akart kérdezni róluk Kálmántól, de nem mert megszólalni, csak bámulta őket.

A két kutya különlegesen hosszúkás orra mögül élénk szemekkel figyelte minden mozdulatukat. Kicsi, előrekonyuló füleikkel feszülten hallgatóztak. Mindkettő világosbarna és rövid szőrű volt, a nagyobbik mellén szabályos fehér folt, lábuk feltűnően hosszú, de mégis kecses és erős.

Előkerült a vén Varga is, kezében egy puskával, és hunyorogva próbálta kitalálni, kik lehetnek a látogatói. A két kutya ügyet sem vetett rá, amikor melléjük ért és rájuk mordult, hogy takarodjanak. Továbbra is nyugodtan figyelték az idegeneket.

– Haszontalan két jószág ez, nem fogadnak szót senkinek se – morogta legyintve Varga. – Megkötni őket nem érdemes, mindent elrágnak. Elzárni sem lehet őket, mert a kétméteres palánkot is átugorják,

– Megismersz-e Varga szomszéd? – lépett óvatosan közelebb az öreg Tóth. – Az unokámmal jöttem, mert ez az úr ezt a birtokot keresi. Valami filmes, vagy mi.

A két kutya felállt, szorosan egymásnak dőlve Lackót figyelték barátságos tekintettel.

– Nézd csak, kedvelnek téged – súgta Kálmán a fiúnak.

– Engem, de hát még sohasem láttak.

Kálmán ekkor leguggolt és kezét hívásra nyújtotta a kutyák felé. Lackó is leguggolt és utánozta Kálmán mozdulatait. A két kutya összenézett, majd újra leült és rezzenéstelenül figyelt tovább.

– Miféle jószágok ezek?

– Magyar agarak – felelte Kálmán. – Azt hittem, már soha sem fogok látni magyar agárt, teljesen eltűntek a háború óta.

– Harapnak? – kérdezte Lackó óvatosan.

– Nem hinném. Ezek nagyon intelligens vadászkutyák, bár őket nemigen tanították meg vadászni.

– Közelebb mehetek hozzájuk?

– Ne tedd. Őket nem tudod becserkészni, csak akkor barátkoznak, ha ők akarnak.

– Hú, akkor inkább odamegyek a nagyapámhoz.

Amikor Lackó felállt, hogy elinduljon, a két agár is felállt és lassan megindult a fiú felé. Lackó ijedten nézett Kálmánra, de ő mosolyogva nyugalomra intette.

– Hogy hívják őket? – kérdezte Lackó Vargától.

–Az Látlak, ez meg a Tolvaj, de hiába mondod nekik, ezek nem fogadnak szót senkinek se.

– Mert megfelelően kell szólni hozzájuk – jegyezte meg Kálmán.

– Ilyen nevet adni ennek a két szépségnek – dohogott Lackó.

A két kutya e szó hallatán vidáman megindult a fiú felé, Lackó boldogan guggolt le, és alig telt el pár perc már meg is simogathatta őket, hozzádőltek és megnyalták a kezét. Varga elképedve figyelte a kutyákat, még sohasem látta ilyen kezesnek egyiket se.

– Bátrak vagytok! – sóhajtotta Kálmán, mire a fehér mellényes átpártolt őhozzá.

– Iszonyú soványak – mondta Lackó a másikat simogatva.

– Nem, ilyen az alkatuk. Az agarak mind ilyen keskeny oldalú, hosszú lábú kutyák, villámgyors futók, kiváló vadászok. Meglehetősen önfejűek és elkényeztetettek, nehezen irányíthatók, hisz évszázadokon keresztül a kastélyokban az urak szobáiban teljes kényelemben éltek. Ezért hívták nyílsebes főnemesnek őket.

– Hát, ez aztán így igaz! Semmire sem használhatók. Bár az igaz, hogy az elszökött kisnyulakat összeszedik és visszahozzák. De örökké fel akarnak jönni a dikóra mellém, no, még mit nem! – legyintett Varga a kutyák felé.

– Úgy gondolom, ők egy pár – mondta Kálmán. – Talán kölykeik is vannak?

– Ja, van három gombóc a pajtában, a ruhásládában. Akárhova viszem el onnan őket, ezek mindig visszaviszik a ládába.

– Varga úr, mennyiért adná el nekem ezt a két kutyát a kölykeivel együtt? – lépett vidáman Kálmán a még mindig mogorva Vargához.

– Ne urazzon, nem vagyok én az – felelte Varga és a puskát letette a tornác oldalához. – Aztán minek kellene egy ilyen városi embernek vadászkutya? Csak nem vadász, kend?

– Nem. Egy Mátyás király korabeli filmben fognak szerepelni. Híresek lesznek, meglátja!

– Na, az való nekik! Selyempárna, díványka. Van még másik kettő valahol a berekben, de, hogy semmi munkát nem fognak elvégezni az biztos, hisz még a nevükre sem hallgatnak.

– Dehogyisnem. Figyeljen csak – Kálmán a Lackó körül sürgölődő kutyák felé fordult. – Bátor! Szépség! Ide hozzám!

A két kutya, mintha mindennap ezt hallotta volna, futottak a férfihoz, majd mikor Lackó szólította így őket, visszaszaladtak hozzá.

– No, mennyiért adja el nekem ez a családot?

– Mennyiért? Mennyiért? – vakarta fejét a vén Varga, és tanácstalanul nézett az öreg Tóthra. – Nem az enyimek ezek, itt maradtak a Spitzék után. Vigye őket innen abba a filmbe, az a világ való nekik. A mai urak úgyis csak vizslával vadásznak.

A vén Varga szinte megkönnyebbült, hogy elkerülnek tőle ezek a kutyák. A lelke mélyén érezte, hogy ezek a jószágok nem egy düledező romos tanyára valók, egy morcos öregember mellé.

Lackó vidáman segített Kálmánnak a szekérre emelni a ruhásládát, benne a három kölyökkel. Bátor és Szépség pedig felugrott melléjük, és békésen hajtották fejüket Lackó ölébe. A vén Varga hosszasan nézett utánuk, míg el nem kanyarodtak a Robur felé.

– Istenemre mondom – jegyezte meg az öreg Tóth –, Vargának könnyes volt a szeme mikor elindultunk.

– Nekem is hiányozni fognak, pedig én alig ismerem őket – sóhajtotta Lackó, miután átpakolták a kutyákat a Roburba.

 

Kálmán meghívta a forgatásra Lackót is a szüleivel együtt. A fiú boldogan ölelte magához a két agarat.  Elkészült a film, és 1964-ben a helyi moziban is levetítették. Lackó szülei Tóth nagypapa mellett a vén Vargát is elhozták a bemutatóra. A közönség jókat derült a vígjátékon, de Varga és Lackó csak az agarak megjelenését várta. Amikor végre feltűntek egy pillanatra, a vén Varga megszorította Lackó karját és csak suttogni bírt:

– Látlak! Tolvaj!

– Nem. Nem – rázta fejét Lackó. – Bátor és Szépség.

A vén Vargának és Kálmánnak köszönhetően újra feléledt a magyar agár tartása, és számuk egyre gyarapodott. Lackó állatorvos lett. Mindig voltak magyar agarai, esténként a kandalló előtt olvassa az újságot, mindig egy Bátor hever a lába előtt, és egy Szépség dől az oldalának a kanapén.