Megint a vonaton ültem. Este volt. Hazafelé tartottam. Hát igen, itt mindig van idő gondolkozni. Bár igazából most nem ez történt. Éppen nem gondolkodtam semmin, mert egyszerűen nem tudtam. Általában cikáznak a fejemben a gondolatok, ötletekről, tennivalókról, munkáról, családról, szóval mindenről is. De most annyira fáradt voltam, hogy nem ment. Bevallom, hálát is adtam ezért magamban, ritkán sikerül így kiüríteni a fejemet. A semmire nem gondolás közben, kb. másfél óra elteltével mozdultam meg először. Előrehajoltam, kihúztam magam, oldalra néztem, majd megláttam magam a szemközti ablakban. Szép vagyok – futott át az agyamon.
Másfél óra után az első gondolat. Pedig a szemem karikás, a hajam már kócos, nincs rajtam smink, még öltözködni sem tudok jól, ráadásul napközben többször is leizzadtam, ami ebben az esti órában már kifejezetten érezhető volt. Mindezek ellenére szép vagyok.
Nem volt ez mindig így. Kislányként nagyon szigorú voltam magammal, s bár a lelkemet szerettem, úgy éreztem, a testem nem megfelelő. Hatévesen 100 cm voltam és vékonyka. Ráadásul folyamatosan ízületi problémák gyötörtek (amit persze magamnak generáltam, de erről majd máskor), emiatt a lábaimban sorvadtak az izmok, évekig nem tudtam rendesen kinyújtani őket.
Alapvetően lassabban fejlődött a testem, mint a kortársaimnak. Később nőtt meg a mellem, a menstruációm is kitolódott, és középiskolásként még voltak tejfogaim is. Mivel fejben mindig érettebbnek éreztem magam a kortársaimnál, zavart, hogy a külsőm ehhez képest „le van maradva.”
Hát igen, hölgyeim és uraim, nem csak a túlsúllyal nehéz megküzdeni. A félresikerült hiedelemmel ellentétben a sovány, vékony lányoknak és fiúknak is lehetnek problémái. Főleg, ha erre mások előzékenyen rá emlékeztetik is őket.
Én akkor, emiatt, nagyon szerettem volna olyan lenni, mint az osztálytársaim. Mint azok a lányok, akik szerintem úgy néztek ki, ahogy ki kell nézni. Hiába próbáltam úgy öltözni, mint a menő csajok, rajtam sosem állt úgy a ruha. Alacsony és vékony lányként már gyerekként is „kisebbnek, fiatalabbnak tűntem annál, amennyi éppen voltam.
Persze csúfoltak is emiatt, viccelődtek velem, rajtam. Nem mondanám, hogy jó érzés volt. Sokat ostoroztam magam emiatt, szidtam a testem, becsméreltem a testrészeimet. Kisebbrendűnek éreztem magam. Nagyon sokat sírtam. Nem értettem, hogy míg belül minden erősségemmel és képességemmel tisztában voltam, kívülről ebből semmit nem vettek észre mások.
A testem megtévesztette őket, csak egy törékeny, félénk kislányt láttak, nem pedig az okos, kreatív, feltörekvő nőt, akit akkor már akkor is ott hordoztam magamban. Idővel azért, ahogy középiskolába, majd egyetemre kerültem, valamelyest enyhültek ezek a problémák, hiszen fejlődött a testem… és hát már idősebb is voltam.
Emellett sokat segített, hogy kinyílt előttem a világ, másik városba kerültem, más emberek vettek körül. Mondhatjuk, hogy tiszta lappal indultam, hiszen az egyetemen nem tudták, milyen voltam azelőtt. Nem mellesleg, hiába néztek fiatalabbnak, mégis tudták, mennyi idős vagyok. Jólesett, hogy egyenrangú voltam a szemükben, már nem néztek le. Az embereket elkezdte érdekelni, mi van a fejemben, a szívemben a lelkemben. Elfogadtak.
De a testemmel ekkor sem voltam teljesen elégedett. Egy rosszul megfogalmazott mondat, egy furcsa pillantás… és újra a mélybe zuhantam. Nem volt önbecsülésem, önbizalmam. Gyűlöltem például nadrágot vásárolni, hiszen a felnőtt, 34-es méret is sokszor nagy volt rám. Ilyenkor megsemmisülten kullogtam át a gyerekosztályra. Később rájöttem, ha varratom a nadrágot, megkímélem magam ettől az élménytől.
23 évesen éreztem először, hogy minden rendben velem. Időszakosan jól éreztem magam a bőrömben. Megismertem a férjemet, aki úgy szeretett, ahogy vagyok. 158 cm-rel és 45 kg-mal. És hát igen, valóban jól néztem ki. Szép cicivel, pici, de formás popsival, szép bőrrel és hajjal. És hát be kell vallanom, nem csak a férjemnek tűnt fel, sok bókot kaptam más férfiaktól is.
A gyerekek születése után azonban visszacsúsztam a lejtőn. A méhen kívüli terhesség után 39 kilóra fogytam. Pedig étkezési zavarral sosem küzdöttem, az étvágyam mindig jó volt, és ha egy finom pörkölt vagy a natúr csirkemell között kell választani….. hát remélem, kitaláljátok.
Mivel mindkét lányomat tudtam bizonyos ideig szoptatni, ez nyomot hagyott. Megereszkedett a mellem, és sosem nyerte vissza az eredeti formáját. Két pici gyerekkel és feborult hormonháztartással mondanom sem kell, nem volt nehéz megbántani, megbántódni.
A dohányboltban elkérték a személyimet, majd legtöbb esetben jót nevetgéltek azon, hogy „tényleg itt a születési dátum, de hát én ezt akkor sem hiszem el”. Vagy egy-egy rendezvényen, amikor tényleg készültem, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, ruhát vettem, sminkeltem, fodrászhoz mentem és már éppen kezdtem jobban érezni magam, amikor a semmiből feltűnt egy ismeretlen nő vagy férfi, bemutatkozott és kb. két perc beszélgetés után elhangzott a bűvös „hú basszus, én max. 15-nek néztelek” mondat.
Azonnal lehozott az életről. Nyilván, ez a másik oldalról viccesnek tűnhet, de számomra még akkor is sértő volt, ha az illetőt nem a rosszindulat vezérelte. Aztán akadtak kedves nőtársak, akik mindenképpen úgy gondolták, hogy meg kell osztaniuk velem a gondolatot, miszerint „45 kg vagy? Úristen! Hát szültél két gyereket és egy kilót nem tudtál magadra szedni?” vagy éppen „Félsz, hogy meghízol? Pedig hidd el, 60 kg-ig nyugodtan elmehetnél, legalább a férjednek is lenne mit fogni rajtad!”. És nevettek.
Én meg velük, kínomban. Porig rombolva. Két olyan esetre is emlékszem, amikor a férjem első házasságából született nagy lányának néztek… Pedig én vagyok az első felesége.
Volt sok sírás, önsajnálat. Kritizáltam azokat, akik engem megszóltak, megbántottak. Hát persze! Álltam én is a másik oldalon! Hogy én is megmondhassam, kinek mi a hibája, és hogy néz ki. Persze csak az illető háta mögött, sohasem a szemébe.
És amíg én ezt megtettem, addig sorban kaptam az arcomba a válogatott beszólásokat. Újra voltak testi tüneteim, fájt a vállam, zsibbadt a karom. Amikor már éjszaka is felébredtem a fájdalomra, eldöntöttem, hogy elég. Most már végre jóban kell lennem magammal.
Felismertem, hogy ennek csak akkor lesz vége, ha ezt magamban a helyére teszem. Lassan elindult a belső munka, sokat beszélgettem, szó szerint beszélgettem magammal. Hangosan kérdeztem, és a belső hang választ adott. Vagy éppen fordítva. Valószínűleg a legmegfelelőbb pillanatban érkezett a lehetőség, hogy a belső munkát a külsővel is meg tudjam támogatni. Egy kedves, régi ismerősöm, mint személyi edző kezdett el velem foglalkozni. Fél év elteltével, egyik reggel, készülődés közben a tükör előtt álltam és azt mondtam, elégedett vagyok magammal.
Ez volt az első alkalom, amikor teljes meggyőződéssel kimondtam, s közben így is éreztem. Pedig nyár óta nem edzettem, kíváncsi voltam, úgy mi lesz. És még mindig jól érzem magam. Persze újrakezdem, mert nagyon hiányzik. De már nem a külsőmért, csak mert szeretem. Ahogy magamat is. Összement cicivel, asszimetrikus szájjal, sok anyajeggyel, kissé befelé forduló térdekkel, meg szép, sohasem festett hajjal, hosszú szempillákkal.
Az embereket sem látom már se vékonynak, se kövérnek, se csúnyának. Csak az szól meg mást a külseje miatt, aki maga sem elégedett a sajátjával. Mert ha a sajátod nem tetszik, akkor senki másé sem tetszik. Így nem is mondok róluk semmit. Nincs is mit mondani akkor, ha nem hasonlítgatod magad. Mert nincs kihez, nincs miért. Hiszen nincs probléma. Csak azt látom, ki boldog, ki boldogtalan, hogy elégedett vagy elégedetlen, és szenved-e vagy szabad.
És hogy engem hogy látnak? Rengeteg dícséretet kapok, ami jólesik. Meg pár szokásos beszólást, hogy „20-nál többnek nem néztelek volna”. Én meg erre: „Istenem, akkor 40 évesen csak 30-nak látszom majd? Alig várom!”. Ja, mert tudom, hogy szép vagyok. 31 évesen, régi farmerben, zilált hajjal, smink nélkül és pattanással, meg az örök 158 centivel és 45 kilóval.
Szóval, én rendben vagyok, pedig a héten még a fogam is letört. Most már átadnám nektek a stafétát…
Author: Gyenge-Rusz Anett
Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.
