Egy idős nő szaladt a nyiladozó virágú akácfák sora alatt a szomszédos parasztházig. Szoknyáját a térdéig felhúzta úgy kerülgette az út menti pocsolyákat.
– Károly! Itthon vagy? – kiabálta, miközben belépett a nyikorgó kapun.
A választ pontosan tudta, hiszen az ablakon keresztül már órák óta figyelte, hogy a szomszédja mikor ér haza a munkából.
– Itt vagyok. Mi a baj Rozika néném?– lépett elő a fiatal férfi a konyhából száját törölgetve.
– Jaj, de jó, hogy már itthon vagy! – válaszolt tettetett meglepetéssel az asszony, majd folytatta. – A tegnap esti nagy szél elmozdította a nádat a házam tetején. Tudod, szegény uram beteg, fel sem tud kelni.
A férfi együttérzően, az ősz hajú nőre mosolygott. Tudta nagyon jól, hogy beteg annak az ura, tudta azt az egész falu, hogy micsoda furcsa kór kínozza a párttitkár urat. Ez a betegség mindig az út végi kocsma környékén kezdődött és másnap reggel fejfájással ért véget.
– Segítenél visszaigazítani a nádat, mielőtt beázik a ház? – siránkozott tovább a férfinak.
– Persze, néném! Mindjárt megnézem, csak befejezem az ebédem.– mosolygott az idős nőre.
– Károly! Hallasz? – kiabált az ünnepi ruhába öltözött család után, mikor azok elhaladtak a kerítése előtt.
– Menjetek előre Mari, majd megyek utánatok – súgta oda a férfi feleségének.
– Siess, nehogy elkéss nekem szégyenszemre – nézett a fiatalasszony szigorúan a férjére miközben kézen fogta gyermekeiket és sietett tovább.
– Károly, nem akarlak feltartani, látom misére igyekeztek, de a tegnapi villámlás megijesztette azt a bolond Riskát, kirúgta az istálló ajtaját. Oh, micsoda borzalom, átment a Julisék udvarába, jó nagy kárt csinált nekem a szomszéd veteményesében, onnan kellett hajnalban hazavezetnem. Úgy láttam, leszakadt a zsanér az istálló ajtaján, visszaszögelnéd nekem – sopánkodott.
– A mise után átmegyek – bólintott az asszony felé.
– Jaj, én is, de elmennék. Tudom, ünnep van, Pünkösd, de az uramat megint kínozza a fejfájása, meg egyébként is, tudod, a mi pozíciónkban nem néznék jó szemmel, ha templomba járnánk – ingatta jobbra – balra a fejét.
– Oh, csak egy kortyocskát! Elég – emelte színlelt tiltakozásképp a borospohár fölé a kezét az öregasszony. – Akkor egészségünkre – itta meg egy húzásra a pohár tartalmát –, ez igazán finom volt. Az urad nincs itthon? Azt hallottam beteg? – nézett kíváncsian az őt kelletlenül, vendégül látó fiatalasszonyra.
– Jól hallotta, Károly nem érezte jól magát. Tudja, fájnak a csontjai a traktor örökös rázkódásától…
– Oh, igazán sajnálom szegényt – szakította félbe udvariatlanul a házigazdát miközben a kezében lévő poharat forgatta.
Mari azonnal megértette a célzást és azt is, hogy mi volt a célja a váratlan látogatásnak. A virágos kancsóból egy újabb pohár bort öntött a vendég poharába, aki csillogó szemmel emelte azt a szájához.
– Na így már jó lesz –szorította meg a fiatal férfi a bicikli kerekén lévő csavart –, nem fog mozogni.
– Köszönöm fiam, nem is tudom hová lennék a segítséged nélkül – hálálkodott az öregasszony.– Az uram és az az átkozott fejfájása. Gyűlés volt a téeszcsében, onnan tekert haza, pont a kocsma előtt lett rosszul. Ott kapta el a szédülés, nyomban el is esett. Még szerencse, hogy a lába nem tört el!
– Bíz az nagy szerencse – bólogatott illedelmesen Károly, miközben az ülésén álló bicikli kerekét forgatta.
– Néném, ha nem bánná, kérnék valamit! – emelte fel hirtelen a szemét az asszonyra.
– Mondjad csak fiam – nézett az ravaszan a férfira.
– Azt hallottam, hogy sofőröket keresnek a téeszcsébe. Arra gondoltam, elvégezném az iskolát és megpróbálnám én is. Jól jönne az a kis plusz pénz. Kicsik még a gyerekek, a csontjaim is nagyon fájnak, meg igazán nem tudhatjuk, mit hoz még a jövő. Szólhatna az urának egy pár jó szót az érdekemben – kérte a nőt.
– Szívesen szólnék fiam – szűkült össze az asszony zöld szeme, majd mosolyogva folytatta –, de én mindig azt mondom, maradjon csak a suszter a kaptafájánál. Meg egyébként is, hová lenne ez a világ, ha itten bárki, akárki fiából csakúgy sofőr lehetne.
Author: Bertalan-Kiss Mária
Hogy ki vagyok? Magamról csak ezt mondhatom: Én vagyok az anyám egyik szeme fénye, az apám mini lánya, a nővérem idegesítő húgocskája, a nagyszüleim cserfes unokája. Én vagyok a tanáraim okos növendéke, a munkahelyem dolgos, de nagyszájú munkaereje. Én vagyok a barátaim titkainak tudója, ellenfeleim kemény bírálója. Én vagyok a férjem hű szerelme és néha a mindent jobban tudó házsártos felesége. Én vagyok három gyermekem szigorú, de örökké szerető anyukája, a családom meleget adó váza. De hogy ezek közül valójában melyik is vagyok? Azt pontosan magam sem tudom. Egyszer ez vagyok, máskor meg az. Igazából mindegyik én vagyok. De néha, ha egyedül vagyok, a szívem mélyén titkon, csak egy álmodozó író vagyok! Fogadják sok szeretettel írásaimat, melynek szereplői a képzeletem szülöttei, bármely egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.