A határban

A két mélybarna szempár a bárányfelhőket kémlelte a krumpliföld széléről egy napsütötte augusztusi délutánon, miközben olykor-olykor a távoli jövőbe tekintgettek. Két fiatalember, külsőre hasonlóak, unokafivérek, közel a felnőttkorhoz. Óriási, bánatot és örömet mélyen elrejtő szemükkel, hullámos, fekete hajukkal, kimagasló termetükkel kimondottan jóképűnek számítottak a faluban, de azt már korán megtanulták, hogy a szépség önmagában mit sem ér. Itt legalábbis nem, ahol a tekintélyt és a népszerűséget a holdak és a lovak száma adta és persze a család jó híre, amely utóbbit kétségbeesetten őrzik az öregek. Ha más nem maradt, legalább a becsület legyen örök, azt talán nem veheti el senki.

– Olyan ez a határ, akárcsak a tenger – szólalt meg nagy sokára István, az idősebb unokatestvér.
– Te aztán tudod, hisz’ olyan sok tengert láttál életedben – vetette oda Laci, miközben próbálta elrejteni mosolyát.
– Én ugyan nem, de a Tata mutatott egy képeslapot – István egy fűszálat vett az ujjai közé, maga se tudta miért, de jól szemügyre vette, olyan gondossággal, mint aki a természet minden apró részletét át akarja tanulmányozni.
– Milyen képeslapot?
– Valamilyen rokonától vagy régi szerelmétől kaphatta – tűnődött István.
– Csodálkoznék. A Tata még a szomszédos faluban se járt – ámuldozott Laci.
– Amikor fogságba került még fiatalon, öt évre, akkor bizony járhatott a tengernél. Ott ismerte meg azt a lányt – s a fűszálat a magasba emelte, miközben tovább merengett.
– A Mama tudott róla?
– Ő mesélte nekem.
– És mit szólt hozzá?
– Semmit, az egy nagyon régi történet – István hátradőlt, kezével eltakarta a napot, miközben a fűszál még mindig az ujjai között pihent.

A csend puha bárányfelhőként ereszkedett le közéjük, sohasem kellemetlen útitársként. Így volt nekik természetes. Nem szaporították soha a szót, hiszen az unokatestvérek fél szavakból is megértik egymást, vallották a fiúk. De a legszükségesebbeket mégiscsak meg kellett tárgyalni.

– Hogy álltok a Krisztinával? – hozakodott elő István a témával.
– Sehogy. Mama azt mondja, ha vele akarok kezdeni, akkor el kell vennem. Még nem tudom, hogy hiányzik-e ez nekem.
– Neked egy pesti nő kellene, nem a Krisztina – azzal István leszakított egy másik fűszálat, s azzal játszott tovább.
– Olyan, aki cigarettázik? – Laci kikerekedett szemmel fordult unokabátyja felé.
– Nem nagy dolog, néha én is megtömöm a pipát – válaszolta egykedvűen István.
– Az más. Nálunk nem divat, hogy a fehérnép füstöl.
– Akkor maradj a Krisztinánál.
– Sok lehetőségünk nincs, ezt te is jól tudod. Nem mi vagyunk a legkapósabbak – intett lemondóan Laci.
– A magad nevében beszélj! – füttyentett egyet István és a közeledő, poros lovas szekér felé bökött, amit Henrik úr, a gazda vezetett.
– Fiúk, mire tartom én magukat, eredjenek dolgozni, de azonnal! – kiabált napszámosainak ellentmondást nem tűrő hangon, így hát mit volt mit tenni, fogták a kapát és folytatták a krumpli szedést. Szedték és zsákolták is, Henrik úr acélkék tekintetének kereszttűzében. Már lefele áldozott a nap, amikor jólesően leheveredtek újra a fűbe. Henrik úr még bőszen számolgatott, osztott szorzott a szekér tetején.

– Ki az a sápkóros menyecske aki ott, a kukoricás előtt álldogál? – figyelt fel a mozgásra kis idő elteltével István.
– Boris néni unokája Pestről.
– A Kleineiselékre gondolsz?
– Igen. Kis szamár. – próbált fordítani németből Laci, de legtöbbször nem akaródzott neki eltalálni a szavakat.
– Az te vagy. Látszik, hogy nincs “magas iskolád”, ahogy a Nagymama mondaná. – István a templomtorony felé nézett, ahol dédnagymamájuk minden bizonnyal épp az esti mise padját koptatta.
– Nem sok mód adódott rá, ezt te is nagyon jól tudod. De lesz mesterségem.
– Jól van, elhiszem. – fészkelődött István és a szekér felé nézegetett, de Henrik urat egészen másféle gondolatok kötötték le, nem törődőtt többet a fiatalurakkal, azonban ezt István nem vehette biztosra.
– Téged néz. – fúrta tekintetét Laci unokabátyja mélybarna szemébe.
– Üssön a ménkű a Henrik úrba, hogy nincs jobb dolga, mint engem bámulni.
– Nem ő, hanem a lány.
– Az más. Akkor oda kell menni. – István meg sem várta, hogy unokaöccse mondjon erre valamit, kipirult arccal, de határozottan megindult.

– Kézcsók, kisasszony, tán el tetszett tévedni? Segíthetek? – kiáltott mosolyogva a lánynak.
– Kicsit. – válaszolta pironkodva, de kíváncsian a karcsú, barna copfos menyecske.
István hátrafordult, majd füttyentett az unokaöcsének, aki – mit tudott mit tenni – útnak eredt, egyedül. A sarkon befordulva vészjóslón nézett utánuk, s megállapította magában, hogy az unokabátyja biz’ a vesztébe rohan, de ki ő, hogy megakadályozza? Könny szökött óriási barna szemébe, miközben tudta jól, hogy egy férfi nem sírhat. Két dologtól tartott, nagyapjuk féktelen haragjától, de leginkább attól, hogy a gyerekkornak menthetetlenül, végérvényesen vége.

Author: Simon Rita

Kisgyermekes anyaként hosszú éveket töltöttem otthon, a séták és éjszakázások alatt pedig rengeteg regény, novella és egyéb írás körvonalazódott a fejemben. Nagy részük a fiókban vár arra, hogy formába öntsem, befejezzem, de írói munkásságom első mérföldköveként 2022-ben jelent meg A Tulipános kocsma című kisregényem, és büszkeséggel tölt el, hogy az Év könyve szavazáson bekerült a Top30 szépirodalmi mű közé. Az írás szeretete nem új számomra, korábban gazdasági újságíróként is tevékenykedtem.