Mindjárt Karácsony! De most más lesz. Imádom, szeretem, várom, ahogy eddig is, minden évben. Csak most egy kicsit másképp.
Nyolc éve, mióta a nagylányom megszületett, bennem pontosan december 1-jén elindult a karácsonyi láz. Sokszor viccelődik is velem a férjem: nyáron is, random szituációkban is megemlíti, hogy reméli, már megfelelően fel vagyok készülve, hiszen csak néhány nap és kezdődik a karácsonyi ünnepkör….
Igen, december 1-jétől én karácsonyi zenét hallgatok, karácsonyi filmet nézek, készítem a papírdíszeket az ablakokra és a bútorokra, gyártom a handmade karácsonyfadíszeket, elképzelem, milyen jó lesz a férjemmel kettesben elintézni a bevásárlást – ami egyébként semmiben nem különbözik egy átlagos vásárlástól a mennyiségeket illeti, csak ilyenkor az üzlet fel van díszítve és szól a karácsonyi zene. Eltervezem a karácsonyi menüt, majd a készülődés megkoronázásaként feldíszítjük a fát, és aztán igyekszem kiélvezni, ami még marad a karácsonyból. És mintha 2 perc alatt véget is érne az egész.
De valami most megváltozott. Valami új, mintegy a küszöb alatt bekúszva átvette az irányítást az eddigi szokásaim fölött. Persze, mivel új munkám lett, az időbeosztásom is megváltozott, délutánonként pedig a szakkörök és fejlesztő foglalkozások forgatagába vetjük bele magunkat. Hiába, nőnek a gyerekek, nő az érdeklődési körük is.
Amikor lett volna némi időm a szokásos készülődésre, egyszerűen nem tudtam rávenni magam. A belső hang azt súgta, mindez lényegtelen. Ami a meghitt ünnepléshez szükséges, ott van a szívemben, az érzéseimben, az emlékeimben.
Tudomásul vettem, hogy ez most így lesz. Igyekeztem megragadni olyan pillanatokat, amelyekben megcsillant az ünnep fénye, elmerengtem a múltbéli történéseken, amelyek erősen hozzám tartoznak. Sokat gondoltam a gyerekeimre, miközben ők oviban, iskolában voltak. Hiányoztak! A férjem is, ha nem volt otthon.
Egyszer csak azt vettem észre, a családom sem igényli a külsőségeket, nekik is elég, ami van. Hogy csak úgy vagyunk. Együtt. Csak elmondjuk, milyen lesz a téli szünet, a karácsony, hogy együtt lesz a család és lehet pihenni, meg azt csinálni, amit csak akarunk. Ez tényleg bőven elég!
Az egyetlen dolog, amit idén is megtartottunk, az az „adventi kalendárium”, ami annyit tesz, hogy fenyőalakban felragasztott színes papírokra ragasztjuk az éppen aktuális nap számát, egészen 24-ig. Természetesen a vasárnapi gyertyagyújtások sem maradhattak el; körbeültük az asztalt, lekapcsoltuk a lámpát, meggyújtottuka gyertyát és énekeltünk. Bár az adventi koszorút is az anyukám készítette. Én semmit. Nincs dísz, nincs film, nincs semmi.
Mégis minden porcikámmal érzékelem, hogy itt az ünnep. És végre arról szól, amit át sem gondolva, folyton egymásnak kívánunk; a nyugalomról, az áldásról, a békességről, és a boldogságról. Idén ez van. Nyugodt vagyok, áldott vagyok, békességben vagyok, boldog vagyok.
A belső hang ismét igazat szólt. Az érzések a szívemben, a gondolatok, emlékek a fejemben. Számomra ez lett a karácsony! A tenyeremmel szinte tapintom a porhanyós földet, a testemet melegíti a belső tűz ereje, az orromban a levegő frissességét érzem, a szemeim előtt pedig nincs más, csak a kecsesen hullámzó, végtelen víz. Ez jelenik meg előttem.
Gondolok a régi karácsonyokra, a kéményfüst illatára a hasító hidegben, a fényekre a félig lehúzott redőnyök mögött és csodás, zöld fenyőre, ami a világ közepét jelentette és jelenti most is nekem.
Kislány koromban minden karácsonykor együtt volt a család. Nagyon egyszerűen ünnepeltünk, de másként el sem tudtam volna képzelni. Fedél volt a fejünk felett és meleg szobában ültünk. Ettünk, ittünk, beszélgettünk, nevettünk. Mosogatás után kártyáztunk, társasoztunk. Ennyi volt. S ez mégis a minden volt. Egy állandóan szorongó kislánynak a legnagyobb biztonság, amit a Jóisten megadhat.
És mi lesz most? Hát ugyanez. Szenteste frankfurti leves és palacsinta, mert a lányok nagyon szeretik. Karácsony első napján mind együtt leszünk, a húsleves és a töltött káposzta mellett örülünk egymásnak. A másnapján pedig a szülővárosomban pihenünk majd, ahol számomra minden elkezdődött, ahol a karácsony szentsége beragyogott engem. Azóta is őrzöm a fényt.
Már csak annyit kérek, annyit remélek, hogy szívem örvénylő fényével és vele az ünnep feltétel nélküli, örök szeretetével a lányaim életét is átitathatom.
Author: Gyenge-Rusz Anett
Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.
