Csokoládé

Panka már napok óta nem látta a barátnőit, a forradalom miatt nem volt tanítás. Hiába kérlelte anyját, hogy átmehessen Klárikához – akit egyébként nem kedvelt, mert olyan játékai voltak, amiről ő nem is álmodhatott –, anyja nem engedte, hátha eltűntek. Panka bánatosan úgy vélte, akkor a gyönyörű balett-táncos babáját is biztosan magával vitte Klárika.

Nem szeretett átmenni a nagyszüleihez Pestre, de most örömmel vállalta, hogy elviszi papának az ebédet. Legalább megnézi, üres-e a Kávássy-villa. Klárikáék nem esnek útba, de kerül feléjük is. Hacsak nincs az utcájukban barikád, mint Pesten két hete, mikor apjával a nagymamát látogatták meg a klinikán. Apa a Corvinnál olyan szorosan fogta a kezét, hogy azt hitte teljesen el fog halni. Panka bánatára, a szülei nem éltek együtt. Azt mondták, csak míg a mama meg nem gyógyul, de Panka tudta, hogy ez a Gábor bácsi miatt van.

Anya a fürdőszobában legszebb blúzában dúdolva a haját rakta be, pedig ma biztosan nincs színház. Panka a magas szárú cipője fűzőjével bajlódott, még mindig nehezen boldogult vele. Kabátjáért nyúlt, mikor anyja rászólt:

– Mindjárt egy óra! Igyekezz, a papa vár!

– Jól van, megyek már – morgott Panka.

– Ne felejtsd az újságot felolvasni!

– Muszáj?

– Legalább gyakorlod az olvasást! Napok óta nem jársz iskolába.

– Nem is, csak pár napja…

Motyogta Panka, de anyja már nem figyelt rá, a rúzsát kereste. Panka óvatosan leemelte a sublótról az utálatos necc szatyrot a kislábassal. Alig hallhatóan elköszönt, kicsit becsapta az ajtót maga után, és végigsietett a gangon.  Mámorítónak érezte, hogy végre kiszabadulhat a börtönéből, ahová a tűzharcok napjai száműzték.

Pár napig még élvezte, hogy a babájával és a macival játszhat, az építőkockákat is elővette az ágyneműtartóból, de mára már kifogyott minden vadregényes kaland elképzeléséből.

Vidáman szedte a lábait, épphogy nem rikkantott egyet az udvaron, de vigyáznia kellett a lábasra. A nagykapu döngve csattant be mögötte. Az utcán nem járt senki. A sarkon túl a harmadik ház volt a Kávássy-villa. Kíváncsian kapaszkodott fel a kovácsoltvas kerítésre, hogy bekiáltson, de le voltak engedve a redőnyök, az üres garázs ajtaja tárva-nyitva állt. Hiába füttyentett, Zsemle, a vidám vizsla sem szaladt elő.

Klárikáék házánál katonák nyüzsögtek, lehajtott fejjel átsietett a túloldalra. Szeme sarkából látta, hogy pár ablak üvege kitörött és egy nagy lyuk éktelenkedik a ház falán.

Tehát igaz. Elmentek. Szomorúan kanyarodott a Sztalin-hídra. Lelke elnehezedett, vajon Ági és Zsuzska hol lehet most, talán meg is haltak, és ő már soha többé nem fogócskázhat velük és Zsemlével. A Klárika babája is biztosan összetörve hever valahol a padlón az üvegszilánkok között. Meg kellett állnia, ennyi veszteséget nem lehet kibírni alig tízévesen. Sóhajtva a hídkorlát rúdjai közé nyomta arcát, és nézte-nézte a Margitszigetet.

A szigeten életnek semmi jele sem látszott. Az ég komor felhői minden vidámságot elsötétítettek, a Duna felől szél támadt, de nem akaródzott mennie, hátha mégis meglátja a Kávássy lányokat felé szaladni. Villamos csörömpölt, meglepetten fordult felé, hisz sokáig nem közlekedtek. A híd, akárcsak a sziget, kihalt volt. Fázni kezdett, megszaporázta lépteit.

Hamarosan meglátta a tankokat. Keresztben álltak a hídfő előtt, elzárták az utat. Ki nem kerülhette őket, a villamossíneken nem mehetett, tanácstalanul lassított. Ahogy közeledett feltűnt a tankok oldalán a vörös csillag, ruszkik, szaladt át rajta, ahogy apja hívta őket, de anyja mindig kijavította, hogy szovjet elvtársak.

Félt, de határozott léptekkel haladt tovább. Aggasztotta, hogy a Dagály felé el kell előttük sétálnia. Amikor a tank mellé ért, elámult, mekkora hatalmas vasmonstrum. Ütött-kopott, de mégis olyan félelmetes. Nem szeretné hallani, ahogy megcsikordul a lánctalpa vagy tüzet nyit valamelyik házra. Erős cigarettafüst szaga csavarta meg az orrát, tüsszentenie kellett. A nagyapa szobájában is mindig vágni lehetett a füstöt, s nem értette, hogy a papa, aki tüdőbeteg, hogy képes lélegezni ott. Itt olvasott fel, és otthon még napokig érezte a ruháján a keserű füstszagot.

Szelíd férfihang szólította meg, mintha apa hangja lenne. Megtorpant, de nem értette, mit jelentenek a hangok. A tank mellett egy katona cigarettázott, vastag kabátban, nadrágja a csizma szárába gyűrve, kucsmája két oldalt leengedve a fülére. Kedves mosollyal intett Pankának, lépjen közelebb.

A kislány kíváncsian nézte a férfit, büszkén állapította meg, hogy alacsonyabb az édesapjánál, bár termetre ugyanolyan erősnek tűnik, csak a szeme kék.

– Szása – mondta a férfi és magára bökött, majd Panka felé.

– Panka – felelte alig hallhatóan a kislány.

A férfi arcán barátságos mosoly terült szét és intett, hogy lépjen még közelebb. Panka habozott, anyja azt mondta, soha ne álljon szóba idegenekkel, katonákkal főleg ne. Köszönjön, mondja, hogy az utca végében várja az édesapja és siessen tovább. No, most hiába mondaná! A nevét tudja, tehát nem idegen, és olyan kedvesen mosolyog rá. Közelebb sétált, a lábos hangos koccanással a lánctalpnak ütődött, ijedten nézett a katonára, aki elnevette magát. Kivette Panka kezéből a szatyrot, feltette a lánctalpra, ujját szájára téve csendre intette a lábast, majd rákacsintott a kislányra.

Erre Panka is elnevette magát, olyan mókás volt a férfi. Még akkor is nevetett, amikor a katona hirtelen felkapta és a lábas mellé ültette. Gombolni kezdte a zubbonyát és egy papírlapot tett Panka kezébe. A gyűrött, kopott fényképen csokoládéval a kezében, egy szőke copfos kislány nevetett. Szeme és orra pontosan olyan volt, mint a katonáé. Tánya, mutatott a kislányra a férfi, majd ujjaival mutatta, hogy kilenc éves. Panka mosolyogva nézte a fotót, a csokoládé láttán még a száját is megnyalta.

A híd megrázkódott a visszatérő villamos alatt, de Panka csak a csokoládéra figyelt. Egyszer Klárika olyan csokoládégolyóval kínálta, amit Belgiumból kapott, az milyen fenséges volt, és egyszerűen csak elolvadt a szájában. A katona észrevette a vágyakozását, és egy másik zsebéből egy megkezdett, kisebb csokoládét vett elő, majd a kislánynak nyújtotta.

Kiáltásra és rohanó lábak dobogására figyeltek fel. Panka épp törni készült a csokoládéból, amikor felismerte az édesapját.

– Apa! Nézd, mit kaptam! – mutatta kezében a csokoládét.

– Meg ne kóstold! Azonnal add vissza!

Kiáltotta apja és ügyet sem véve a katonára, lekapta lányát a tankról és magához szorította.

– De apa! Ő Szása, beszélgetünk. Van egy kislánya, Tánya, aki ugyanúgy szereti a csokoládét, mint én.

– Persze, beszélgettetek…

Panka kétségbeesetten nézett a két felnőttre. Apja bizalmatlanul méregette az orosz katonát, míg az hátra nem lépett. Panka felvette a földről az ijedtében elejtett fényképet, megmutatta apjának, majd a csokoládéval együtt visszaadta a katonának. Szása a zsebébe csúsztatta a fényképet, letört egy darabot a csokoládéból és bekapta. Szemét behunyta, míg el nem olvadt, aztán megkínálta Panka apját. A férfi nem fogadta el, de elmosolyodott. Szása bólintott, és a kislány tenyerébe tette a többi csokoládét, szalutált, majd átsétált a tank másik oldalára.

A felolvasás után papa egy Sport szeletet adott Pankának, apja pedig hazakísérte. A villamoson hiába kereste, már nem látta sem Szását, sem a tankokat a hídon.

Otthon egy darabig a nappali ajtajánál hallgatózott, de nem értette szülei fojtott hangú veszekedését. Bement a szobájába és a kis szekrényen meglátta Szása csokoládéját. Megenni nem merte, de azt sem akarta, hogy a szülei kidobják. Hálás mosollyal óvatosan a fakockái közé rejtette.

Author: Laczkó Ilona Adél

Budapesten születtem. Gyerekkoromtól szenvedélyem az olvasás, majd gimnazistaként társult hozzá az írás szeretete is. Jogászként harminc évet dolgoztam a közigazgatásban Nógrád majd Somogy megyében. A sorsom egy évtizede olyan irányt vett, hogy most végre lehetőségem van azt írni, amit mindig is szerettem volna. Eddig három regényem jelent meg (Helena Ladisla: Újratalálkozás az Adriánál, Villámok Endréd felett és Az ellopott ötösök). Számos antológiában szerepelnek novelláim. 2018-ban a Villámok Endréd felett c. regényem az Atlantic Press Kiadó Női regényírók pályázatán, egy tárcanovellám pedig a 100 szóban Budapest pályázaton a legjobb 12 közé került, a SiópArt magazin novellapályázatán pedig 3. helyezett lettem. Egy éve elindítottam az 1 fotó 1 flekk online novella sorozatomat, melyek közül kettő helyet kapott N. Kósa Judit: Nagykörút című könyvében is. Rendszeresen jelennek meg könyvajánlóim az Olvassbele Kultúrakirakatban. Írásaim történelemről és a benne megélt emberi sorsokról szólnak.