Hogy miért éppen ez a cím? Mert tejről szóló rövid történeteket osztok meg, és ugye a „morzsa” nem lenne elég stílszerű! Maradjunk hát az emlék-cseppeknél.
Gyerekkorom egyik fontos tevékenysége volt a tehenünk legeltetése, ami csak látszólag volt egyszerű feladat egy tízéves gyereknek. Fáni ugyanis nagyon szerette a zsenge kukoricalevelet – jobban, mint az útszéli sovány füvet, katángkórót és ballangót – és ha csak tehette, hosszú nyelvével „sadarintott” egykét levelet a tsz kukoricásából. Ez miatt azután hiába vittem én könyvet magammal, nem tudtam olvasni, mert folyton ott kellett állnom az orra előtt. Egyszer aztán támadt egy jónak látszó ötletem: lepányváztam őt a Sanyi bátyám tarlójára, és hordtam neki a kukoricából jó sok levelet. Persze nagyon rafinált voltam: nem a széléből, hogy észrevegyék, hanem a hatalmas tábla belső részéből. Miután belakott, már nyugodtan leülhettem az alléban olvasni, ő pedig csendesen kérődzött mellettem. Pár nap után ez a módszer meghozta „gyümölcsét”: Fáni láthatóan több tejet adott, mint korábban, anyukáék pedig nem győztek dicsérni, milyen jó helyen legeltetem én mostanában a tehenet, hogy többet tejel.
Nem is lett volna semmi baj, ha a dicséreten felbuzdulva egyik nap nem hordtam volna túl sok levelet eléje, amitől aztán estére úgy „felfújódott”, hogy apuék teljesen kétségbeestek. Én már bent csináltam a leckét, amikor az ablakon át azt láttam, hogy apukám kergeti a Fánit körbe-körbe a zárt udvaron, majd, amikor megálltak, nagypapám friss fűzfaágat próbált vele etetni, anyuka meg több vödör hidegvizet önt a hasára. Kikíváncsiskodtam, hogy mi történik? Akkor mondták, hogy így, a keserű fűzfa megrágatásával meg a futtatással próbálják elkerülni, hogy a tehén elpusztuljon a felhabosodott bendőtartalomtól.
Végül a nagybátyám kihozta a faluból lovaskocsival az állatorvost, aki egy speciális eszközzel beleszúrt a jószág gyomrába, és megcsapolta azt. Fáni megmenekült, és pedig sírva kértem bocsánatot, hiszen jót akartam, azt, hogy a tehén minél több tejet adjon. Arról mélyen hallgattam, hogy az olvasás szeretete is ludas volt a történetben.
—
Fáni sok évig velünk volt, de ahogy öregedett, egyre kevesebb tejet adott. Ezért a szüleim akartak venni mellé egy fiatalabbat is, ami bizony a hatvanas évek végén se volt kis költség. Végül a szomszédos Matkópusztán talált apu egy fiatal állatot, a Rozit, amit nagybátyám lovaskocsija mögé kötve vezettek el hozzánk. Anyuka este – ahogy végzett Fáni fejésével – a félig telt sajtárral odaült Rozi mellé, hogy őt is megfeji, de ahogy a tőgyéhez ért, hogy lemossa, az új tehén egy hatalmasat bődült, rúgott egy nagyot – és a hét liternyi tej a sajtárral, meg anyuka a fejőszékkel bizony a sarokban kötött ki.
Apu a fájdalmas bőgést hallva rohant az istállóba, és látva mi történt, felhelyezte a járomfát, hogy majd azzal kordában tartja a tehenet, de bizony az minden egyes tőgy érintéstől keservesen felbődült. Nem telt sok időbe, mire nagyapámmal megállapították, hogy ennek a szegény jószágnak bizony tőgygyulladása lehet, valószínűleg nem sokkal korábban választották el tőle a borját, olyankor fordul elő az ilyesmi. Úgy határoztak: másnap visszahajtják a tanyára, ahonnan vették, mert ezt szépen elhallgatták.
Másnap tehát elindultunk csak úgy gyalog (nem volt az messzebb, mint az én öt kilométerre lévő iskolám, oda is gyalog jártam naponta), apu vezette, én meg hajtottam egy vesszővel, ha kellett. Odaérve egy kisfiú szaladt elénk, és apukámtól kérdezte, miért hoztuk vissza a Rozit, majd meghallva a választ, hogy „tőgygyulladása van” rohant befelé, és kiabált a szüleinek:
– Jöjjenek gyorsan, mert Rozinak tüdőgyulladása van!
Kénytelen kelletlen elismerték, hogy a gyengefias tehenet, akinek elpusztult a borja, már napok óta árulják, és meg se próbálták megfejni – valószínűleg gyűlt-gyűlt a tej, és az okozott gyulladást. A pénzt visszaadták, „mert azért böcsület is van a világon” a gazda szerint – bár, ha arra gondolok, szívfájdalom nélkül ránk sózták a beteg állatot, hát ezt a „böcsületet” kissé kétkedve fogadtuk.
—
Amióta az eszemet tudom, mindig nagyon szerettem a tejet – a családi legendárium szerint két és félévesen még vittem anyukám után a kissámlit, hogy üljön le mert én szopizni akarok. A Fániét is, de amíg meleg volt, nem voltam képes inni belőle úgy, mint az unokanővérem. Viszont, ha kihűlt, mentem az un. „nagykonyhába” (ma ebédlőnek mondanánk, mivel ott nem főztek, csak ünnepnapokon terítettek): a hideg kövön még nyáron is hűs maradt, és amennyi jólesett, annyit ihattam belőle. Leszedhettem a tejszínt is, ami jó édes volt, mert anyuka szerint „attól lesz jó erős a csontja a kislánynak, a tejátvevő meg úgyis eltagadja a jó zsírfokot, hiába adom én fölözetlenül oda a tejeskocsisnak” (a tanyavilágból egy ember hordta be a faluba a tejet az átvevőnek, és havonta egyszer tej zsírfoka után fizették a tejpénzt). Így most visszagondolva igazat kell adnom anyukámnak: a csontjaimmal valóban nem lett semmi baj, de hogy a túlsúlyomban mennyire volt ludas az a jó zsíros tejszín?
Igen, a tejátvevő… van egy barátunk, aki közel kettőszáz kilós, és elmondása szerint az ő anyukája volt Rádócon a tejátvevő, így aztán lehetett bármilyen világ, ő bizony húsz éven át a napi két liter tejet megihatta – nem kellett a boltba menni tejért. És hogy ez hogyan került szóba? Hát úgy, hogy amikor kórházban próbáltunk egyszerre fogyókúrázni, a mi barátunk váltig állította a dietetikusnak, hogy ő „bizony isten betartja a napi ezerötszáz kalóriát, és mégse fogy”. Erre a hölgy megkérdezte:
– És mondja, a napi két liter folyadékot is elfogyassza?
– Ó, hogyne – jött a válasz – minden nap megiszom én a két liter tejet, doktornő!
– Ne mondja már! Tudja hány kalória két liter tej? Ezerháromszáz! Akkor maga a tejen kívül csak napi két zsömlét ehetne meg, hogy az előírást betartsa.
Szegény barátunk bánatosan lehajtotta a fejét, és csendben mondta:
– Azt hittem, a tej „élet, erő egészség”, ahogy az iskolában tanultuk. Ezek szerint engem az betegített meg. Az az igazság, én már nagyon régen akkor is a mázsán fölül vagyok, ha nem állok rá.
—
Végezetül álljon itt még egy történet a tejről – ennek a fiam a főszereplője. Ma már tudjuk, hogy ő is, meg az apukája is azok közé tartozik, akik csak savanyított tejterméket fogyaszthatnak, de negyven évvel ezelőtt – amikor Robi még csak bölcsődés volt -, ezt senki sem tudta. Nem tudom, tartja-e még magát az a nézet, hogy a tej annyira egészséges, hogy az minden kisgyermeknek feltétlenül fogyasztania kell, de azt tudom, hogy amikor az én fiam kicsi volt, ezt bizony „szentírásnak” vették a bölcsődében.
Robi másfél éves volt, amikor megkezdte a közösségi életet: kellett a pénz lakásra, mert akkor már láttuk, hogy házasságunknak nem tesz jót, ha még sokáig édesanyámmal egy fedél alatt élünk. Jót akart ő a maga módján, csak nem tartott bennünket elég érettnek a házasságra, ezért mindenbe, de mindenbe beleszólt. A férjem sokszor hajnalba ment szolgálatba, ilyenkor ő már kora reggel benyitott azzal, hogy nem bírt visszaaludni miután felébredt arra, hogy a párom az ő szobáján belül lévő fürdőszobát használta …és így tovább, szinte egész nap volt valami panasza, vagy véleménye kettőnkről. Persze hogy én azután, amikor hazaért szegény rá zúdítottam minden elkeseredésemet, de tudtam, ez így nem mehet sokáig.
Munkába álltam hát, bár a fiunk eleinte többet hiányzott, mint jár a bölcsibe, mert szinte hetente kapott el valamilyen fertőzést – általában hasmenést, vagy kötőhártya gyulladást. Nem igazán szeretett odajárni, bár nem is lázadt, csak végtelenül szomorúan várt rám délutánonként. Egy idő után azt is megfigyeltem, hogy általában akkor rosszkedvű, ha nem a fiatal, kedves iker gondozónénik valamelyike van velük, hanem a „kontyos Kati néni”. Ez a gondozónő már majdnem nyugdíjas korú volt, és végtelenül szigorú: még mi, szülők is tartottunk tőle, mert mindig volt egye epés megjegyzése. Legtöbbször azt nehezményezte, hogy későn érünk oda a kicsikért (pedig az anyák szíve már attól is megszakad, hogy a legaranyosabb éveikben nem lehetnek a nap minden órájában a gyermekükkel, de ha egyszer a város túlfelén dolgoznak nyolctól fél ötig, és a busz csak fél óránként közlekedik arra, mit tehetnének), de baj volt az is, ha fűzős cipőt. vagy pl. anorákot mertünk rájuk adni, mert azzal neki gondja volt. Én az alatt az egy év alatt, amig a fiunk odajárt, nem láttam mosolyogni, de lehet, hogy a gyerekek sem!
A nyolcvanas évek elején játszódó történethez azt is tudni kell, hogy akkor még nem mehettek be a gyerekek abban a ruhában a társaik közé, amiben érkeztek: fel kellett venniük egy ronda drapp, barna és bordó csíkos dzsörzé ingpulóvert és egy kantáros nadrágot, és a magunkkal vitt váltócipőt. Mivel ezeket hazaindulás előtt le kellett vetni, nekem viszonylag gyorsan feltűnt, hogy bizonyos napokon ez alatt a csíkos ing alatt a fehér trikón nedves, vagy éppen beleszáradt foltok éktelenkednek. Először persze véletlennek hittem, de amikor már vagy harmadjára láttam, hogy a fiam pocakján drapp foltok vannak, rákérdeztem: Robikám kidőlt valami? A válasz keserves sírás volt, alig tudtam megbékíteni. Végül hüppögve közölte, ha a Kati néni van velük, addig senki sem kelhet fel a reggeliző asztaltól, míg a folyadékot meg nem issza. Ő pedig tudja, hogy a langyos tej meg a tejeskávé bántja a pocakját, hát inkább magára önti, amikor Kati néni nem látja.
Végtelenül felháborodtam, amikor ezt hallottam. Bár akkor még nem tudtuk, hogy a görcsök és a hasmenés nála is, és az édesapjánál is a tejcukor érzékenység miatt vannak, az a tény, hogy a kisgyerekeket így megfélemlítse a nevelője, ha az valamit nem akar elfogyasztani – számomra elfogadhatatlan. Első haragomban be akartam menni a bölcsőde vezetőjéhez, de azután arra gondoltam: nekem holnap is dolgoznom kell, tehát addig nem „boríthatom fel az asztalt”, amíg nem találok valami megoldást. Így azután a gyerekorvosunk segítségét kértem, aki írásban közölte a bölcsődével, hogy a „gyermeknél egy bakteriális fertőzés következtében nagy valószínűség szerint intolerancia alakult ki a tejjel szemben”. Ezt a papírt azután bevittem a bölcsőde vezetőjéhez, aki utasította a konyhásokat, hogy az én fiamnak minden reggelihez teát készítsenek. Kati nénit nem árultam be, de év végén – amikor sikerült a kisfiunkat a munkahelyemhez közeli bölcsődébe átvinni (vállalva ezzel azt, hogy szegényke kora reggel és délután velem utazik majdnem fél órát) – az álszent, sajnálkozó szövegére, mely szerint „olyan jó helye volt itt a kisfiúnak, nem értem, miért viszi el az anyuka”, azért annyit megjegyeztem:
– Abban bízom, jobb helye lesz ott, ahol nem jár azért büntetés, mert a gyerek tudja, mi a jó neki, és mi az, ami megbetegíti.
Hogy azóta rájött-e mire gondoltam, nem tudom, de akkor és ott olyan meglepett képet vágott, hogy én kis híján hangosan felnevettem.
És hogy miről jutott most eszembe ez a történet? Hát egy tévéreklámról, ahol a pár éves fiúcska az anyukájától kérdezi „miért bántja a gyógyszer a pocakomat?” Erről jutott eszembe, hogy szegény kisfiam pocakját nem a gyógyszer, hanem a gondozónő szívtelensége bántotta.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...