Unokázók

Egy késő őszi ködös, hideg éjjelen özvegy Takács Albertné lakásában megcsörrent a telefon.

– Nálunk van az unokája, Zoltán – a beszélő hangját eltorzította a vonalba behallatszó recsegés –, egymillióval tartozik nekünk, de nem tud fizetni. Jó lenne, ha megkaphatnánk öntől ezt az összeget, különben nem garantáljuk, hogy valaha is élve viszontlátja a fiút…

Takács Albertné keze annyira remegett, hogy majdnem elejtette a telefont. Álmából verte fel a csörgés, gondolkodni sem tudott rendesen.

– De hát ez nagyon sok pénz – rebegte –, ennyit nem tartok itthon!

– Mennyije volna kápéban? – szólalt meg újra a hang furcsán, elmosódottan, mintha vattán keresztül beszélne.

– Talán pár százezer – felelt Takácsné bizonytalanul.

– Elmegyünk magáért kocsival, elvisszük a legközelebbi bankautomatáig.

– Nincs annyi pénz a folyószámlámon, amennyi maguknak kell, de van kincstárjegyem meg egy lekötött betétem. Ma szombat van, leghamarabb hétfőn tudok bemenni a bankfiókba, hogy hozzájussak a pénzhez! – Takácsné már majdnem sírt.

Morgásféle hallatszott a vonalban.

– Nem várhatunk addig, hölgyem, minket is szorongatnak a hitelezőink. Esetleg ha volna otthon néhány ékszer…

Takácsné gondolatban számba vette a zárható páncélkazettában tartott kincseit: a brillköves karkötőt és gyűrűt, a gyémántszemű kígyókarperecet, a svájci aranyórát, és az édesanyja örökségéből megmaradt vastag aranyláncot a tulipán kelyhét formázó medállal. Talán érnek annyit, hogy megvehesse rajtuk unokája szabadságát és életét. Ő volt az egyetlen élő rokona, évekkel korábban a férjét, majd nemrégiben fiát és menyét is elveszítette egy közlekedési balesetben. Zoltán elképesztően hasonlított a nagyapjára. Arca, szeme, egész megjelenése arra a hajdani fiúra emlékeztetett, akivel együtt táncolta a nyitótáncot egy réges-régi füredi Anna-bálon. Az a keringő egy fél évszázados boldog házasság nyitánya is lett egyben.

Végül abban állapodtak meg a hívóval, hogy átadja neki a nála levő összes készpénzt és az ékszereket.

– Tíz perc múlva ott vagyok – közölte a hang –, addigra legyen a ház előtt a cuccal!

Az asszony a pongyolájára kapta fel a kabátot. Az éjszakai fagy vörösre csípte meztelen lábát a papucsban, de nem törődött vele, egyre csak Zoli vérbe fagyott holttestét látta lelki szemeivel. Az efféle alakok tényleg nem viccelnek…

Vékonydongájú, kamasz fiúnak látszó férfi ült a bejárat elé gördülő Audi vezetőülésén, bőrdzsekiben, farmernadrágban, fekete sapkáját mélyen a szemébe húzta. Letekerte a szélvédőt, bőrkesztyűs kezével átvette a pénzt és az ékszerdobozt. Megszámolta az összeget, a dobozba csak úgy felületesen pillantott bele.

– Holnap délre már otthon lesz az unokája! – csupán ennyit mondott, ugyanolyan sejtelmes hangon, mint a telefonban, majd sebességbe kapcsolt és elhajtott.

Takácsné egész éjjel nem aludt, a körmét rágta az izgalomtól.

– Jól vagy, fiam? – hívta fel másnap az unokáját. – Elengedtek?

Hatalmas kő esett le a szívéről, a pénzt és az ékszereket sem bánta már annyira, amikor Zoltán nevetve bizonygatta, hogy nem rabolták el, és adóssága sincs, ez csupán valami rossz tréfa lehetett. A fiú és kedvese, Flóra pár nap múlva Takácsnénál teáztak, aki addigra már megtette a feljelentést a rendőrségen ismeretlen tettes ellen. A nagymama egy nagy öleléssel fogadta Zoltánt. A lányra már jóval kevesebb figyelmet fordított, amiért kissé el is szégyellte magát.

– Már csak te maradtál nekem, fiam! – érzékenyült el, a kezében szorongatott zsebkendőjével törölgetve a szeméből kigördülő könnycseppeket.

– Itt vagyok, nagymama, láthatod, épen és egészségesen! – nyomott puszit Takácsné arcára a fiú. – Van rendes munkám, jól is keresek, ugyan miért kérnék kölcsön maffiózóktól?

– Mennyei ez a süti, csak úgy olvad az ember szájában! – dicsérte a családi recept alapján készített Rákóczi túróst Flóra. Takácsné a lányra nézett, majd a fiúra, aki a teáját kortyolta a herendi porcelán csészéből. Végre fellélegezhet, a gyerekekért nem kell aggódnia!

Flóra kinyújtotta a kezét, hogy szedjen még a tányérjára a túrósból. Csúnya sebhely húzódott a kézfején, itt-ott még a varrat nyoma is látható maradt. Az idős asszony ráncolta a homlokát. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valahol, valamikor, egy másik kézen már látott ugyanilyen sebhelyet. Visszaemlékezett a hetekkel korábbi parkerdei nyugdíjas kirándulásra. A többiek sétálni mentek, beszívták az őszi levelek, a fák tövén növő moha illatát. Ő nem tartott velük, inkább leült az erdőszéli padra, megpihent kicsit. Akkor toppant elő a semmiből az a nő, tűsarkú cipőben, elegáns fekete kabátban, mintha színházba készült volna, tűzvörös hajfürtjein csillámot vetett az őszi napfény. Leült mellé a padra, kellemesen elbeszélgettek. Sok mindent megosztottak egymással, szó került a nő kisfiáról, meg Zoltánról. Takácsné elég sok mindent elárult unokájáról, hol lakik, mivel foglalkozik, de a saját gondjairól is beszélt. Hosszan ecsetelte, mennyire nehéz megélnie a nyugdíjából, lassan már ott tart, hogy hozzá kell nyúlnia a korábbi megtakarításaihoz…

A nő csak bólogatott, mosolygott vörösre rúzsozott ajkaival, és szinte észrevétlenül szedett ki Takácsnéból minden szükséges információt. Az ő kézfején is volt egy sebhely, a hüvelyk- és a mutatóujja között, pontosan ugyanott, ahol Flórának, csak akkor még jóval frissebbnek látszott, és a varratszedés sem történt meg.

A lány olyan hirtelen húzta vissza a kezét, hogy a kiszemelt Rákóczi túrós szelet a szőnyegre esett a villával együtt. Némán bámultak egymás arcába, kettejük közé furakodott a kérdés, amit Takácsnénak nem volt mersze feltenni. Flóra és Zoltán alig néhány hónapja jártak együtt. A fiú beszélhetett neki az ékszerekről és az örökség többi részéről, a belvárosi lakásról, a balatoni nyaralóról. A nyugdíjas kirándulás részleteit is megtudhatta Zoltántól. Takácsné meglátta a lány szemében azt a sóvár villanást, ami az erdőben is feltűnt. A haja most sötétbarna, farmert és edzőcipőt visel…

Flóra a retiküljéhez kapott, de a mozdulat félbe maradt, amikor kintről határozott léptek hallatszottak, és egy kisportolt alkatú, harmincas nő rontott be a szobába.

– Minden rendben van? – pillantott rájuk kíváncsian. – Csak benéztem Gizike nénihez, van néhány új fejlemény. Be akartam csengetni, de nyitva volt a bejárati ajtó…

– Nahát – kapott a fejéhez Takácsné –, ennyire azért még nem lehetek feledékeny – magyarázkodott kissé zavartan –, úgy látszik, megártott ez a sok izgalom.

– Vendégei vannak? – vizslatta gyanakodva a két idegent a jövevény.

– Ő az unokám, Zoltán. Az ifjú hölgy pedig… milyen Flóra is?

– Horváth – felelt a lány helyett a fiú.

– Jaksa Katalin, rendőr hadnagy – vette ki az igazolványát a zsebéből a nő –, láthatnám a személyazonosító okmányaikat?

Katalin szintén a házban lakott, egy emelettel lejjebb, de Takácsné csak a kapitányságon tudta meg, hogy nyomozó. Véletlenül futottak össze a vagyonvédelmi alosztályon, azon a napon, amikor elindult feljelentést tenni a fondorlatos módon kicsalt pénz és ékszerek ügyében. Katalin készségesen segített, a megfelelő kollégájához irányította, aki felvette a jegyzőkönyvet.

Flóra ismét a retikülje fölé hajolt, úgy tett, mintha az igazolványa után kutatna, de Katalin gyakorlott rendőrszemével kiszúrta, hogy a tárgy, amit markol, jóval vastagabb lehet, mint egy plasztikkártya. A rákövetkező pillanatban a nappaliban ülő három ember egy rendőrségi szolgálati fegyverrel nézett farkasszemet. Takácsné ijedten emelte a magasba a kezét.

– Ide a táskát! – intett a pisztollyal Katalin.

Flóra a földre tette a retikült, és a rendőrnő lábaihoz csúsztatta, aki felemelte, és egy székre öntötte a tartalmát. Rúzs, púder, szemceruza és néhány használt papír zsebkendő röpült a szélrózsa minden irányába, de Katalint ezeknél sokkal jobban érdekelte a kis kaliberű, ezüstszínű pisztoly, és az oldalzsebben tartott személyi igazolvány.

– Rácz Márta, no lám csak! – betűzte ki a kártyára írt nevet.

– Hát nem Flóra? – nézett döbbenten egymásra nagymama és unoka.

– Nem, bizony – csóválta a fejét Katalin –, a valódi neve Rácz Márta. Többször is ült már zsebtolvajlásért és csalásért. Előszeretettel foszt ki naiv és hiszékeny fiúkat – vetett lapos pillantást az elkeseredetten gubbasztó Zoltánra. – Ami a maga esetét illeti, Gizike néni – fordult Takácsné felé –, eleinte az unokázós csalásokra szakosodott Letenyei bandára gyanakodtunk. Idős embereket, többnyire félős, aggódó nagymamákat fosztanak ki azzal a szöveggel, hogy az unokájukat halálos veszély fenyegeti, vagy baleset érte, azonnal pénzre van szüksége… Mint később kiderült, nem is jártunk annyira rossz nyomon. Márta ugyanis régről ismerte a banda tagjait, egyiküknek korábban a barátnője volt. Megismerkedett Zoltánnal, aki minden bizonnyal mesélt neki a nagymamájáról, az egyetlen megmaradt családtagjáról, miután a szülei meghaltak. – A fiú pironkodva hajtotta le a fejét. – Márta agyában megfogalmazódott a gondolat, miért is ne csalhatná ki a nagy értékű ékszereket a módos nagymamától a banda szokásos trükkjével? A későbbiekben talán még az örökség többi részére is rátehetné a kezét. A körmönfont ötletből terv lett, amit kis híján sikeresen végre is hajtott. Messziről követte Gizike nénit az erdei úton, vörös parókával, feltűnő öltözékkel, tűsarkú cipővel álcázta magát, és beszélgetést kezdeményezett. A néniből kiszedett információkra valójában nem is volt szüksége, hiszen Zoltántól nagyjából mindent megtudhatott a nagymamájával kapcsolatban. Mire volt jó akkor ez a színjáték? Csupán arra, hogy jó alaposan összezavarja a nyomozást. Joggal bízhatott abban, hogy az idős asszony megemlíti majd a rendőröknek a különös vörös hajú nőt, aki a helyhez és időhöz cseppet sem illő öltözékben toppant eléje… Az áldozatjelölttel való úgymond véletlen beszédbe elegyedés jól bevált, klasszikus módszere az unokázós csalóknak. Márta joggal bízhatott abban, hogy a rendőrség a Letenyei bandára gyanakszik majd. Tudomást szerzett arról, hogy van egy új tagjuk, egy vörös hajú nő. Csakhogy hiba csúszott a számításába, egy valamit ugyanis nem tudhatott. A szóban forgó hölgy korábban pop- és rock koncerteken lépett fel háttértáncosként. Próba közben beszorult a lába a pódium deszkái közé. Bokatörést szenvedett, hiába műtötték meg azonnal, a karrierjének vége lett. Máshoz nemigen értett a táncon kívül, ezért is állt be a bűnözők közé. Azóta is sántít egy kicsit, nem gondolnám, hogy kedve szottyanhatott tűsarkúban parádézni a nedves, csúszós avaron…

 

Bora Ildikó
Author: Bora Ildikó

Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. A Szegedi Tudományegyetemen szereztem francia-orosz nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tanulmányaim során behatóbban megismerkedhettem e két nemzet kiemelkedő irodalmi alkotásaival, vallom, hogy ez a tudás jelentős mértékben hozzájárult íráskészségem fejlődéséhez. Kedvenc szépirodalmi műfajom a romantika, ezen belül is Victor Hugo regényei. Középiskolás koromban szerettem meg a krimiket, sorra faltam Agatha Christie könyveit. Már kisgyermekként gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később rájöttem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, s máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. Egy novellám (Lelki szemetes) megjelent az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. antológiájában 2021 novemberében. Egy versem (Szerelmes szonett) bekerült az Irodalmi Rádió Szerelmemnek Bálint-napra (2022) c. antológiájába. Műveim olvashatók a Csillagszívként harcba mennék c. Blogszerzők...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Torkosság

Torkosság Az élet egyik princípiuma a kötelesség teljesítés, mit míg nevelni, fegyelmezni kell. Enélkül nem tud méltányos, s nem tud igazságos lenni, nem tudja emberségét

Teljes bejegyzés »

Képeslapok a múltból

Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét. Hetven év körüli fehér szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos

Teljes bejegyzés »

Így Márciusban

Új tavasz álmodásba ringatott A múló alkony, s csendjében ébredt Szebb élet szívembe lopakodott. S vágyak termeibe belenézett. Összetört a nagybetűs igazság. Kék egek alatt

Teljes bejegyzés »

                                                  

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Teli a szatyor

Rózsa Iván: Teli a szatyor (Három haiku) Import zöld banán; Magyar tej, magyar tehén: Van is még talán. Nagybevásárlás Hónap végéig kitart, Szűkös a keret.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: „Őrök” a vártán

Rózsa Iván: „Őrök” a vártán Gazemberek mondják emberekre, hogy gazok… Igaz embereknek védekezniük kell, míg azok… Továbbra is hazudoznak, henyélnek, dőzsölnek… A vártán meg Sátán

Teljes bejegyzés »