a fény árnyéka
Csak fekszem a tóban,
némán, s mulandóan.
A hullámok alatt
látom azt a falat
melyet én alkottam.
Érzem azt a rácsot,
azt a hosszú láncot,
azt a végtelen napot,
azt a néma rabot,
azt aki ma voltam,
s aki holnap leszek,
és míg a hegyek
állnak, az maradok.
Ezek vagyunk: rabok,
önmagunk rabjai.
Süllyedünk a mélybe,
talán a fényre
soha nem érünk ki.
Bizony, így élünk mi.
Csak fogynak napjaink,
percekként peregnek, némán
s hasztalan, míg bénán
állunk, önmagunk
siratva. Több napunk
van mint égen a csillag
mégis sötétben várunk
míg felkopik az állunk.
Nincs semmi mit elértünk,
nem tudjuk mit reméltünk,
Ám már csendben nyílnak
a kapuk. Ki marad
ha minden szabad
lelkű embert
azonnal elnyel
a változás lángja,
elemészti a tiszta tűz
mely tovább űz
míg a titkok köde eloszlik,
s az összes fal leomlik
saját holt hamvába.
Míg a kék ég tárt
karokkal öleli rég várt
gyermekeit, míg minden a remény
tüzével ég, s a kemény
falú börtön eltűnik.
Eddig a múlt
hideg szele fújt,
ám életünk új úton halad,
s az arany napsugarak
a félelmet elűzik.
Author: Budavári Zoé
Budavári Zoénak hívnak. Az írás, a történetalkotás mindig is az életem része volt. A gondolataim történet-logika szerint áramolnak, ez szinte magától történik, a részemmé vált, e nélkül el sem tudnám képzelni magam. Mielőtt elkezdenék leírni egy történetet vagy egy verset, általában igyekszem megismerni. Milyen a hangulata? A ritmikája? Milyen kifejezések illenek hozzá? Lesznek benne kőbe vésett szabályok, szabadon fog csapongani, vagy valahol a kettő között lebeg majd? Úgy vélem, a történeteknek számtalan fajtájuk van, s minddel másképp kell bánni. Van, amit az ötlet megszületésének pillanatában azonnal papírra kell vetni, másokat évekig érlelni kell, hagyni, hogy gyűjtsék magukba a világ apró töredékeit, míg végül elég élmény gyűlik fel, hogy egyszer csak kiáradjon és minden gondolatomat félresöpörve követelje: jegyezzem le. Másokat az erdők néma csendjébe kell suttogni, papírra vetni, aztán elhajítani, megálmodni, majd elfeledni, az üvöltő szélbe kiáltani, némán ismételni, amíg az ismerőssé váló sorok a semmibe kopnak. Másokat csak meg kell élni. Valójában azok a történetek, amiket ténylegesen el lehet olvasni, meglehetősen ritkák. És ha egy ötletről kiderül, hogy lejegyezhető, még mindig ott az örök kérdés: milyen formában? Vers lesz, novella, esetleg a távoli jövőben megírandó regény? Egy olyan könyv, ami tartalmazza a másik kettő részleteit? Nem is elég egyszer megválaszolni,...
