Magányosan ülök csöndes partján egy kis tónak
magányosan ring a mélység partján egy kis csónak
magányosan a felszínen ezer kis kört rónak
a bogarak.
Önmagába borulva járja halk táncát a fény.
Lelejt a mélyig, a lába a vízhez nem ér.
A földben hideg van, mégis csak a fény nem ég
a tó alatt.
A szél hangján susog a nádas rég feledett titkokat
az erdő óvó , kérges keze alól árnyak vijjognak
a dübögve zúgó hullám hangját a sötét mély súgja
a sekély haboknak .
Egy félénk árny sikoltva suhan a tiszta, kék vízen
a fénnyel néma táncot jár egy gyönyörű szép íven
halkan csöpögve olvadozik a csend e két szívben
majd csak a hang marad .
Néma hang, mely mélyként fénylő csendként járja be a tavat
a fény még önfeledten táncol , a sötét már elszaladt
majd újra visszatérnek a hangok , mégis néma marad
a tó , s az erdő .
Majd egy hang zúg, mely újra egységessé, sőt egyé tesz
ezernyi méh ezernyi mézet gyűjtő szája zengi ezt
magányos kis tavunkat boldog közös érzés lengi be ,
s ad nekünk új erőt .
Author: Budavári Zoé
Budavári Zoénak hívnak. Az írás, a történetalkotás mindig is az életem része volt. A gondolataim történet-logika szerint áramolnak, ez szinte magától történik, a részemmé vált, e nélkül el sem tudnám képzelni magam. Mielőtt elkezdenék leírni egy történetet vagy egy verset, általában igyekszem megismerni. Milyen a hangulata? A ritmikája? Milyen kifejezések illenek hozzá? Lesznek benne kőbe vésett szabályok, szabadon fog csapongani, vagy valahol a kettő között lebeg majd? Úgy vélem, a történeteknek számtalan fajtájuk van, s minddel másképp kell bánni. Van, amit az ötlet megszületésének pillanatában azonnal papírra kell vetni, másokat évekig érlelni kell, hagyni, hogy gyűjtsék magukba a világ apró töredékeit, míg végül elég élmény gyűlik fel, hogy egyszer csak kiáradjon és minden gondolatomat félresöpörve követelje: jegyezzem le. Másokat az erdők néma csendjébe kell suttogni, papírra vetni, aztán elhajítani, megálmodni, majd elfeledni, az üvöltő szélbe kiáltani, némán ismételni, amíg az ismerőssé váló sorok a semmibe kopnak. Másokat csak meg kell élni. Valójában azok a történetek, amiket ténylegesen el lehet olvasni, meglehetősen ritkák. És ha egy ötletről kiderül, hogy lejegyezhető, még mindig ott az örök kérdés: milyen formában? Vers lesz, novella, esetleg a távoli jövőben megírandó regény? Egy olyan könyv, ami tartalmazza a másik kettő részleteit? Nem is elég egyszer megválaszolni,...
