Mit gondolók

Azt mondod, nemsoká felszabadítanak.

De én mindig szerettem az apró, világos cellát.

Szeretem a simára csiszolt köveket,

amik meghallgatják minden gondolatom,

de még jobban szeretem a rést, ami betölti a teret,

ami az égbe nyúl és a földbe

és Északra és Keletre és Nyugatra és Délre

és befalta az egész cellát,

mert már majdnem sikerült

lebontanom a falakat.

És itt a legszebb a rácsok közt

átvillanó ég,

mert csak ég van

és nincsenek rácsok.

Csak álmok és töredékek.

De legjobban szeretem

a láncok hiányát,

mert itt nincsenek béklyók,

csak szelíd kötelékek

és szinte mindnek ismerem a fonalát.

Mert a börtön nem kér, de nem is követel,

csak lágyan elmélkedik

a régi szép időkről,

amikor vér folyt a falon

és csont hasadt törhetetlen kövein

és sikolyokkal zsonglőrködtek a rácsok.

És én is elmélkedem

arról, amikor véresre vertem

a tenyerem a falon

és üvöltve ütöttem a köveket,

törhetetlen daccal,

de mindig megegyezünk,

hogy sokkal jobb ez így,

mert elmehetünk.

Nem is kéne itt lennünk,

de valahol mindig lenni kell.

És igazából csak te hiszed, hogy be vagyok zárva.

Azt mondod, nemsoká felszabadítanak.

És akkor persze velük kell majd mennem.

Hiába mondod, hogy ott tágasak a terek,

mert az égnél, s a földnél nem lehet semmi szabadabb.

Mosolyogsz, hogy nem fogok végre megázni,

de én mindig szerettem az esőt.

Tudom, hogy szégyent hozok rád,

amikor csuromvizesen, kacagva szaladok,

mert ilyet nem illik, és mit gondolnak majd az emberek.

A választ talán jobban tudom nálad,

de engem sosem kérdezel, csak sajnálsz.

Én szeretem, ha furcsa különcnek néznek,

mert akkor talán nem kell úgy élnem, mint nekik.

Te csak ingatod a fejed és azt motyogod: majd kinövi.

De úgy, mintha ott se lennék,

pedig nincs ott rajtam kívül senki.

Persze rólad nem gondolnak mit az emberek,

csak rólam, azt is csak úgy félvállról.

Igazából csak te hiszed, hogy ez probléma.

Azt mondod, nemsoká felszabadítanak.

Sajnos azt kell mondjam, igazad van,

mert már hallom a kürtök és a dobok diadalénekét

a szélben, ahogy érkezik a hős,

és azt kívánom,

bár rozsdállna el a kardja,

bár tévedne el,

bár keresne valaki mást,

aki jobban örül, ha megmentik.

Mert nekem igazán nem kell segíteni,

én majd megmentem magam,

ha szükségem van rá.

Talán igazából csak én hiszem, hogy képes vagyok rá.

Azt mondod, nemsoká felszabadítanak.

És annyira igazad van, hogy sírni tudnék dühömben.

Ha felmegyek egy dombra, látom az egész rohadt sereget.

Meg fognak találni, mert a világ minden apró szegletét

telekürtölted azzal, hogy engem meg kell menteni.

Titokban azt remélem, hogy mit gondolnak majd rólam,

és elmenekülnek és mindenkinek elmesélik,

hogy engem nem szabad megmenteni,

mert még beléjük találom szúrni a kardjukat.

És csak te hiszed, hogy örülni fogok nekik.

Azt mondod, nemsoká felszabadítanak.

Én pedig kétségbeesetten kapaszkodom

az utolsó szalmaszálba,

és várom őt,

várom, hogy eljöjjön,

de persze nem jön.

Eddig még sosem érkezett meg.

És nézem a hegyeket, és arról álmodozom,

hogy milyen jól elrejtőzhetnék közöttük,

ha nekem is lenne szárnyam.

De nincsen.

Ezt mondod, valahányszor megpillantod

álmaim színes forgatagát

megvillanni a nyelvemen.

A füledig nem ér el soha,

de a lényegét eléggé látod

ahhoz, hogy megcáfold.

Élhetnék egyedül,

ha lenne elég erőm,

hogy megvédjem magam.

De nincsen.

Gyenge vagyok,

ahogy arra kedvesen felhívod

a figyelmemet

minden alkalommal.

Ezernyi okot kitaláltam,

amit megfelelőnek gondoltam

indoklásként való felhasználáshoz,

hogy engem miért nem kell megmenteni,

de te mindig azt válaszolod,

hogy ilyen nincs.

Nem az érveim sorában,

nem is gyengeségem végett,

hanem úgy általában a világon,

hiszen azt csak a hősök tartják egybe.

Persze csak azok a hősök,

akik megfelelnek a definíciónak.

Mert én semmi lennék,

ha nem találnál nekem hőst.

És én remélem,

igazából csak te hiszed, hogy ez igaz.

Nemsoká felszabadítanak.

Nem is kell mondanod, mert itt áll az udvaron

kétszáz nevetségesen dicső harcos,

vakítóan ragyogó paripával, fegyverrel és fogsorral.

Annyira hamisak, hogy hasogat tőlük a fejem.

A hasadékon keresztül nézem,

ahogy kétfelé válnak,

hogy élére állított sorfaluk között

büszkén bevágtathasson a hős.

Remélem, lefordul a lováról

és rettenetesen összetöri magát,

ami nem is akkora képtelenség,

tekintve, mennyire nem ért

kisuvickolt paripájához.

Megforgatja a kardot feje fölött,

de olyan látványos és idióta mozdulattal,

hogy azt én is jobban csinálnám,

sőt, talán még te is,

láthatóan soha nem kellett

az életéért harcolnia,

és lesújt vele a kötélre.

Pengéje a közelében sincs,

az enyémben sem,

mert elővigyázatosan hátrébb ugrottam

esetlen harcmodorát látva.

Ám nem számít,

mert ez csak egy ceremónia,

én pedig máris gyűlölöm

a hideg, fényes láncot,

ami a csuklómon feszül.

Eztán persze ragaszkodik hozzá,

hogy vele tartsak

a hatalmas, gyönyörű kastélyába.

És kivillantja ragyogó fogsorát

és megrázza szőke fürtjeit,

megvillantva aranyló koronáját,

hogy tudassa velem,

ő hős és herceg,

én meg csak egy egyszerű lány vagyok,

és biztosan nagyon örülök, hogy megmentett.

Még csak fel sem merül benne,

hogy legszívesebben

lerántanám a lóról

és hófehér torkára szorítanám

csillogó-villogó láncom.

Nem olyan hosszan, hogy megfojtsam,

csak épp annyi ideig,

hogy érezze a rabság súlyát

és elhervadjon műmosolya

és megértse végre, hogy gyenge

és még hazudik is,

leggyakrabban önmagának,

és eltakarodjon innen

és soha többé ne térjen vissza.

Meg is tudnám tenni,

őt könnyedén legyőzhetném,

de ott van a sereg.

Az ő arcuk is hamis,

csak sokkal élesebb,

és annyian vannak,

hogy eltipornák az emlékem is.

Ezért csak maró gúnnyal mosolygok

és olyan éles hangon beszélek,

hogy a saját számat is megvágom,

ám mérgezett nyilaim elvásnak

ostobaságának pajzsán.

Így hát vissza mosolyog,

szerinte lágyan és kedvesen,

szerintem inkább ütődötten,

miközben örök hosszan ömleng,

hogy milyen boldogok leszünk,

te pedig büszke vagy rám,

mert életemben először meghátráltam.

És igazából csak én tudom, hogy mind hazudtunk.

Azt mondod, hálásnak kéne lennem.

És én az is vagyok.

Minden nap

megköszönöm a napnak, hogy felkelt,

a levegőnek, hogy beáramlik a tüdőmbe,

a szélnek, hogy a fülembe súgja

a szabadság titkát,

az esőnek, hogy elmossa rossz kedvem,

a hidegnek, hogy felébreszt,

a melegnek, hogy békés álomba ringat,

a hegyeknek, hogy reményt adnak,

még ha nem is érhetem el őket,

és minden este búcsúzóul köszöntöm

a holdat, meg a csillagokat,

megköszönöm az éjnek,

hogy szótlanul elrejti

könnyeimet,

s az egész világnak,

hogy létezik.

Csak épp neked nem vagyok hálás

és a hősnek.

A túlsúlyos csillároknak,

a fojtogató parfümnek,

az agyzsibbasztó zenének,

ami rabságomat duruzsolja

a fülembe,

az értelmetlen,

kínba pangó tengésnek,

ezeknek tényleg nem vagyok hálás,

de igazából nem hiszem, hogy ez probléma.

Azt mondtad, elégedettnek kellene lennem.

Úgy sincsenek valódi örömök az életben.

De nem tudod, milyen szenvedés

nekem a rabság,

vagy legalábbis nem akarod tudni.

Bilincseim nem engednek

kilépni aranyos börtönömből,

de az ablakot sarkig tárom

és kiülök a párkányra,

hogy az arcomba verjen

a szél, a fagy, a hó, a jég, s az eső

és érezzem, hogy még élek.

Ülök tornyom ablakában,

az eget fürkészem,

várom, hogy jöjjön végre a sárkány

és elragadjon.

Azt mondják, a hegyekbe viszi

az áldozatait,

és ott felfalja őket.

Én nem hiszem, hogy ez igaz,

a rabság emészt fel,

nem a sárkány gyomra,

ám még ha igaz is lenne,

egy ilyen út megéri a halált.

Ő persze nem jön.

Ostobának és feleslegesnek

érzem magam.

Arra gondolok,

milyen nagy erő kell,

hogy eltörjön a lánc,

aztán arra, milyen ereje van

a földnek és az égnek.

Aztán ugrom.

Béklyóm elszakad,

kis híján életem fonala is,

de erős vagyok

és legalább történik valami

és végre repültem,

még ha bénán is.

És fekszem összetörten,

majd sikerül talpra állnom.

Porcikáim összességének sajgása

nem elég, hogy elrontsa a pillanatot,

mikor végre szabad ég alatt járok.

Jó, vánszorgok.

Persze ez sem tart sokáig,

minden mulandó,

csak az a nyamvadt unalom az örök.

Ahogy kilépek az utcára,

rögtön észrevesznek és vissza vonszolnak,

mert így nem tudok nagyon járni

és sajnos harcolni sem.

Újra visszakerültek rám

a láncok,

én pedig vissza kerültem

a cellámba.

A herceg kéri,

hogy zárjuk be az ablakokat,

és ne menjek többet a közelükbe,

ám én hajthatatlan vagyok,

ő meg nem mer ellnekezni.

Az ablakban ülök, míg a fény

behegeszti a sebeimet,

ahogy előtte és utána is,

nem is látom a herceget,

ő palotája mélyén gubbaszt,

én börtönünk peremén

és igazából csak te hiszed, hogy boldogok vagyunk.

Azt mondtad, eljössz.

Igazából nem is baj,

hogy nem vagy itt,

mert nem bírom tovább,

ma este vagy én megyek el,

vagy a józan eszem,

esetleg mindenki más,

talán ez mind együtt.

A lényeg, hogy valaminek

meg kell változnia.

Ha ismernél, arra gondolnál,

hogy ismét utolért engem a messzeség.

Persze nem ismersz, soha nem tartottad fontosnak,

a vágyakozást a tekintetemben,

amit szakadatlanul a hegyekre függesztettem.

Nem érezted a vonzást,

ami engem állandó mozgásra sarkallt,

arra, hogy barlangok és völgyek mélyén,

fák ágai közt, dombok hátán,

tavak tükrén, a fűben, a szélben,

a csendben és a magányban

keressem a szabadságot.

Sosem voltál velem,

mikor elindultam,

ezért úgy helyes,

hogy most se vagy jelen.

Csak te hiszed majd igazán, hogy bármit is számított volna, ha ott vagy.

Nem mondasz semmit.

Vagy talán mondtál,

csak én nem figyeltem rád,

ahogy te se hallgattál meg engem.

Nem számít.

Ülök a díszes étkezőben,

az egyetlen valódi grimasz

a sok hamis mosoly között.

Az ál-arcokon megvetés játszik,

de nem bánkódom, mert

torz tükörbe nézve

az egyenes cél ad okot görbe tekintetekre,

és ha szemmel ölni lehetne,

már rég üres lenne a terem.

Csak nézem a sok hamis arcot,

hallgatom az édes hazugságtól

csöpögő hangokat,

és hálát adok az égnek,

hogy ez az utolsó alkalom.

Várom, hogy valami történjen,

ami véget vet életem szirupos fulladásának,

majd rájövök,

hogy még mindig csak ülök a toronyban,

és várom, hogy megmentsenek,

pedig régebben tudtam,

hogy abból nem származhat semmi,

de tényleg semmi,

csupán más formájú lesz a cellám.

Az ember csak magát mentheti meg.

Felállok, és végig hordozom tekintetem

az értetlen arcokon.

-Nem zavar,

hogy mit gondoltok rólam.

Legfeljebb én is

 mit gondolok rólatok.

Tartsátok meg a hazugságokat,

én megmentem magam

és elmegyek.-

Mondom a régi daccal,

és  a döbbent csendben

elindulok

a hegyek felé.

Budavári Zoé
Author: Budavári Zoé

Budavári Zoénak hívnak. Az írás, a történetalkotás mindig is az életem része volt. A gondolataim történet-logika szerint áramolnak, ez szinte magától történik, a részemmé vált, e nélkül el sem tudnám képzelni magam. Mielőtt elkezdenék leírni egy történetet vagy egy verset, általában igyekszem megismerni. Milyen a hangulata? A ritmikája? Milyen kifejezések illenek hozzá? Lesznek benne kőbe vésett szabályok, szabadon fog csapongani, vagy valahol a kettő között lebeg majd? Úgy vélem, a történeteknek számtalan fajtájuk van, s minddel másképp kell bánni. Van, amit az ötlet megszületésének pillanatában azonnal papírra kell vetni, másokat évekig érlelni kell, hagyni, hogy gyűjtsék magukba a világ apró töredékeit, míg végül elég élmény gyűlik fel, hogy egyszer csak kiáradjon és minden gondolatomat félresöpörve követelje: jegyezzem le. Másokat az erdők néma csendjébe kell suttogni, papírra vetni, aztán elhajítani, megálmodni, majd elfeledni, az üvöltő szélbe kiáltani, némán ismételni, amíg az ismerőssé váló sorok a semmibe kopnak. Másokat csak meg kell élni. Valójában azok a történetek, amiket ténylegesen el lehet olvasni, meglehetősen ritkák. És ha egy ötletről kiderül, hogy lejegyezhető, még mindig ott az örök kérdés: milyen formában? Vers lesz, novella, esetleg a távoli jövőben megírandó regény? Egy olyan könyv, ami tartalmazza a másik kettő részleteit? Nem is elég egyszer megválaszolni,...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

41 + = 49

Álomváró

Este van. Vár az ágy. Egy plüssmalac röfög. A tej is megalszik, falevél sem zörög. Pulóvert fon pók a sarokban. Gyere, bújjál ide gyorsan. Betakarlak,

Teljes bejegyzés »

Időutazás

A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Serfőző Attila

A titok

  Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására

Teljes bejegyzés »

Kézen fogott az Isten.

Hitemmé vált a talpam alatt Tévedésein kopott utam. Hajnalok pírján éjbe hasadt. Mégis, fénye szívemre zuhant.   Vesztett tegnapok sírásait Konokul újra kísértettem, Díszítve zörgető

Teljes bejegyzés »

Minek nevezzem…?

Minek nevezzem az álmot… mely szívembe mennyei fényt sugároz, mely az odaföntvalók földi mása, lényemnek vajúdása? Minek nevezzem az álmot… mely szerelmi lázt hoz, s

Teljes bejegyzés »