Azt mondod, nemsoká felszabadítanak.
De én mindig szerettem az apró, világos cellát.
Szeretem a simára csiszolt köveket,
amik meghallgatják minden gondolatom,
de még jobban szeretem a rést, ami betölti a teret,
ami az égbe nyúl és a földbe
és Északra és Keletre és Nyugatra és Délre
és befalta az egész cellát,
mert már majdnem sikerült
lebontanom a falakat.
És itt a legszebb a rácsok közt
átvillanó ég,
mert csak ég van
és nincsenek rácsok.
Csak álmok és töredékek.
De legjobban szeretem
a láncok hiányát,
mert itt nincsenek béklyók,
csak szelíd kötelékek
és szinte mindnek ismerem a fonalát.
Mert a börtön nem kér, de nem is követel,
csak lágyan elmélkedik
a régi szép időkről,
amikor vér folyt a falon
és csont hasadt törhetetlen kövein
és sikolyokkal zsonglőrködtek a rácsok.
És én is elmélkedem
arról, amikor véresre vertem
a tenyerem a falon
és üvöltve ütöttem a köveket,
törhetetlen daccal,
de mindig megegyezünk,
hogy sokkal jobb ez így,
mert elmehetünk.
Nem is kéne itt lennünk,
de valahol mindig lenni kell.
És igazából csak te hiszed, hogy be vagyok zárva.
Azt mondod, nemsoká felszabadítanak.
És akkor persze velük kell majd mennem.
Hiába mondod, hogy ott tágasak a terek,
mert az égnél, s a földnél nem lehet semmi szabadabb.
Mosolyogsz, hogy nem fogok végre megázni,
de én mindig szerettem az esőt.
Tudom, hogy szégyent hozok rád,
amikor csuromvizesen, kacagva szaladok,
mert ilyet nem illik, és mit gondolnak majd az emberek.
A választ talán jobban tudom nálad,
de engem sosem kérdezel, csak sajnálsz.
Én szeretem, ha furcsa különcnek néznek,
mert akkor talán nem kell úgy élnem, mint nekik.
Te csak ingatod a fejed és azt motyogod: majd kinövi.
De úgy, mintha ott se lennék,
pedig nincs ott rajtam kívül senki.
Persze rólad nem gondolnak mit az emberek,
csak rólam, azt is csak úgy félvállról.
Igazából csak te hiszed, hogy ez probléma.
Azt mondod, nemsoká felszabadítanak.
Sajnos azt kell mondjam, igazad van,
mert már hallom a kürtök és a dobok diadalénekét
a szélben, ahogy érkezik a hős,
és azt kívánom,
bár rozsdállna el a kardja,
bár tévedne el,
bár keresne valaki mást,
aki jobban örül, ha megmentik.
Mert nekem igazán nem kell segíteni,
én majd megmentem magam,
ha szükségem van rá.
Talán igazából csak én hiszem, hogy képes vagyok rá.
Azt mondod, nemsoká felszabadítanak.
És annyira igazad van, hogy sírni tudnék dühömben.
Ha felmegyek egy dombra, látom az egész rohadt sereget.
Meg fognak találni, mert a világ minden apró szegletét
telekürtölted azzal, hogy engem meg kell menteni.
Titokban azt remélem, hogy mit gondolnak majd rólam,
és elmenekülnek és mindenkinek elmesélik,
hogy engem nem szabad megmenteni,
mert még beléjük találom szúrni a kardjukat.
És csak te hiszed, hogy örülni fogok nekik.
Azt mondod, nemsoká felszabadítanak.
Én pedig kétségbeesetten kapaszkodom
az utolsó szalmaszálba,
és várom őt,
várom, hogy eljöjjön,
de persze nem jön.
Eddig még sosem érkezett meg.
És nézem a hegyeket, és arról álmodozom,
hogy milyen jól elrejtőzhetnék közöttük,
ha nekem is lenne szárnyam.
De nincsen.
Ezt mondod, valahányszor megpillantod
álmaim színes forgatagát
megvillanni a nyelvemen.
A füledig nem ér el soha,
de a lényegét eléggé látod
ahhoz, hogy megcáfold.
Élhetnék egyedül,
ha lenne elég erőm,
hogy megvédjem magam.
De nincsen.
Gyenge vagyok,
ahogy arra kedvesen felhívod
a figyelmemet
minden alkalommal.
Ezernyi okot kitaláltam,
amit megfelelőnek gondoltam
indoklásként való felhasználáshoz,
hogy engem miért nem kell megmenteni,
de te mindig azt válaszolod,
hogy ilyen nincs.
Nem az érveim sorában,
nem is gyengeségem végett,
hanem úgy általában a világon,
hiszen azt csak a hősök tartják egybe.
Persze csak azok a hősök,
akik megfelelnek a definíciónak.
Mert én semmi lennék,
ha nem találnál nekem hőst.
És én remélem,
igazából csak te hiszed, hogy ez igaz.
Nemsoká felszabadítanak.
Nem is kell mondanod, mert itt áll az udvaron
kétszáz nevetségesen dicső harcos,
vakítóan ragyogó paripával, fegyverrel és fogsorral.
Annyira hamisak, hogy hasogat tőlük a fejem.
A hasadékon keresztül nézem,
ahogy kétfelé válnak,
hogy élére állított sorfaluk között
büszkén bevágtathasson a hős.
Remélem, lefordul a lováról
és rettenetesen összetöri magát,
ami nem is akkora képtelenség,
tekintve, mennyire nem ért
kisuvickolt paripájához.
Megforgatja a kardot feje fölött,
de olyan látványos és idióta mozdulattal,
hogy azt én is jobban csinálnám,
sőt, talán még te is,
láthatóan soha nem kellett
az életéért harcolnia,
és lesújt vele a kötélre.
Pengéje a közelében sincs,
az enyémben sem,
mert elővigyázatosan hátrébb ugrottam
esetlen harcmodorát látva.
Ám nem számít,
mert ez csak egy ceremónia,
én pedig máris gyűlölöm
a hideg, fényes láncot,
ami a csuklómon feszül.
Eztán persze ragaszkodik hozzá,
hogy vele tartsak
a hatalmas, gyönyörű kastélyába.
És kivillantja ragyogó fogsorát
és megrázza szőke fürtjeit,
megvillantva aranyló koronáját,
hogy tudassa velem,
ő hős és herceg,
én meg csak egy egyszerű lány vagyok,
és biztosan nagyon örülök, hogy megmentett.
Még csak fel sem merül benne,
hogy legszívesebben
lerántanám a lóról
és hófehér torkára szorítanám
csillogó-villogó láncom.
Nem olyan hosszan, hogy megfojtsam,
csak épp annyi ideig,
hogy érezze a rabság súlyát
és elhervadjon műmosolya
és megértse végre, hogy gyenge
és még hazudik is,
leggyakrabban önmagának,
és eltakarodjon innen
és soha többé ne térjen vissza.
Meg is tudnám tenni,
őt könnyedén legyőzhetném,
de ott van a sereg.
Az ő arcuk is hamis,
csak sokkal élesebb,
és annyian vannak,
hogy eltipornák az emlékem is.
Ezért csak maró gúnnyal mosolygok
és olyan éles hangon beszélek,
hogy a saját számat is megvágom,
ám mérgezett nyilaim elvásnak
ostobaságának pajzsán.
Így hát vissza mosolyog,
szerinte lágyan és kedvesen,
szerintem inkább ütődötten,
miközben örök hosszan ömleng,
hogy milyen boldogok leszünk,
te pedig büszke vagy rám,
mert életemben először meghátráltam.
És igazából csak én tudom, hogy mind hazudtunk.
Azt mondod, hálásnak kéne lennem.
És én az is vagyok.
Minden nap
megköszönöm a napnak, hogy felkelt,
a levegőnek, hogy beáramlik a tüdőmbe,
a szélnek, hogy a fülembe súgja
a szabadság titkát,
az esőnek, hogy elmossa rossz kedvem,
a hidegnek, hogy felébreszt,
a melegnek, hogy békés álomba ringat,
a hegyeknek, hogy reményt adnak,
még ha nem is érhetem el őket,
és minden este búcsúzóul köszöntöm
a holdat, meg a csillagokat,
megköszönöm az éjnek,
hogy szótlanul elrejti
könnyeimet,
s az egész világnak,
hogy létezik.
Csak épp neked nem vagyok hálás
és a hősnek.
A túlsúlyos csillároknak,
a fojtogató parfümnek,
az agyzsibbasztó zenének,
ami rabságomat duruzsolja
a fülembe,
az értelmetlen,
kínba pangó tengésnek,
ezeknek tényleg nem vagyok hálás,
de igazából nem hiszem, hogy ez probléma.
Azt mondtad, elégedettnek kellene lennem.
Úgy sincsenek valódi örömök az életben.
De nem tudod, milyen szenvedés
nekem a rabság,
vagy legalábbis nem akarod tudni.
Bilincseim nem engednek
kilépni aranyos börtönömből,
de az ablakot sarkig tárom
és kiülök a párkányra,
hogy az arcomba verjen
a szél, a fagy, a hó, a jég, s az eső
és érezzem, hogy még élek.
Ülök tornyom ablakában,
az eget fürkészem,
várom, hogy jöjjön végre a sárkány
és elragadjon.
Azt mondják, a hegyekbe viszi
az áldozatait,
és ott felfalja őket.
Én nem hiszem, hogy ez igaz,
a rabság emészt fel,
nem a sárkány gyomra,
ám még ha igaz is lenne,
egy ilyen út megéri a halált.
Ő persze nem jön.
Ostobának és feleslegesnek
érzem magam.
Arra gondolok,
milyen nagy erő kell,
hogy eltörjön a lánc,
aztán arra, milyen ereje van
a földnek és az égnek.
Aztán ugrom.
Béklyóm elszakad,
kis híján életem fonala is,
de erős vagyok
és legalább történik valami
és végre repültem,
még ha bénán is.
És fekszem összetörten,
majd sikerül talpra állnom.
Porcikáim összességének sajgása
nem elég, hogy elrontsa a pillanatot,
mikor végre szabad ég alatt járok.
Jó, vánszorgok.
Persze ez sem tart sokáig,
minden mulandó,
csak az a nyamvadt unalom az örök.
Ahogy kilépek az utcára,
rögtön észrevesznek és vissza vonszolnak,
mert így nem tudok nagyon járni
és sajnos harcolni sem.
Újra visszakerültek rám
a láncok,
én pedig vissza kerültem
a cellámba.
A herceg kéri,
hogy zárjuk be az ablakokat,
és ne menjek többet a közelükbe,
ám én hajthatatlan vagyok,
ő meg nem mer ellnekezni.
Az ablakban ülök, míg a fény
behegeszti a sebeimet,
ahogy előtte és utána is,
nem is látom a herceget,
ő palotája mélyén gubbaszt,
én börtönünk peremén
és igazából csak te hiszed, hogy boldogok vagyunk.
Azt mondtad, eljössz.
Igazából nem is baj,
hogy nem vagy itt,
mert nem bírom tovább,
ma este vagy én megyek el,
vagy a józan eszem,
esetleg mindenki más,
talán ez mind együtt.
A lényeg, hogy valaminek
meg kell változnia.
Ha ismernél, arra gondolnál,
hogy ismét utolért engem a messzeség.
Persze nem ismersz, soha nem tartottad fontosnak,
a vágyakozást a tekintetemben,
amit szakadatlanul a hegyekre függesztettem.
Nem érezted a vonzást,
ami engem állandó mozgásra sarkallt,
arra, hogy barlangok és völgyek mélyén,
fák ágai közt, dombok hátán,
tavak tükrén, a fűben, a szélben,
a csendben és a magányban
keressem a szabadságot.
Sosem voltál velem,
mikor elindultam,
ezért úgy helyes,
hogy most se vagy jelen.
Csak te hiszed majd igazán, hogy bármit is számított volna, ha ott vagy.
Nem mondasz semmit.
Vagy talán mondtál,
csak én nem figyeltem rád,
ahogy te se hallgattál meg engem.
Nem számít.
Ülök a díszes étkezőben,
az egyetlen valódi grimasz
a sok hamis mosoly között.
Az ál-arcokon megvetés játszik,
de nem bánkódom, mert
torz tükörbe nézve
az egyenes cél ad okot görbe tekintetekre,
és ha szemmel ölni lehetne,
már rég üres lenne a terem.
Csak nézem a sok hamis arcot,
hallgatom az édes hazugságtól
csöpögő hangokat,
és hálát adok az égnek,
hogy ez az utolsó alkalom.
Várom, hogy valami történjen,
ami véget vet életem szirupos fulladásának,
majd rájövök,
hogy még mindig csak ülök a toronyban,
és várom, hogy megmentsenek,
pedig régebben tudtam,
hogy abból nem származhat semmi,
de tényleg semmi,
csupán más formájú lesz a cellám.
Az ember csak magát mentheti meg.
Felállok, és végig hordozom tekintetem
az értetlen arcokon.
-Nem zavar,
hogy mit gondoltok rólam.
Legfeljebb én is
mit gondolok rólatok.
Tartsátok meg a hazugságokat,
én megmentem magam
és elmegyek.-
Mondom a régi daccal,
és a döbbent csendben
elindulok
a hegyek felé.
Author: Budavári Zoé
Budavári Zoénak hívnak. Az írás, a történetalkotás mindig is az életem része volt. A gondolataim történet-logika szerint áramolnak, ez szinte magától történik, a részemmé vált, e nélkül el sem tudnám képzelni magam. Mielőtt elkezdenék leírni egy történetet vagy egy verset, általában igyekszem megismerni. Milyen a hangulata? A ritmikája? Milyen kifejezések illenek hozzá? Lesznek benne kőbe vésett szabályok, szabadon fog csapongani, vagy valahol a kettő között lebeg majd? Úgy vélem, a történeteknek számtalan fajtájuk van, s minddel másképp kell bánni. Van, amit az ötlet megszületésének pillanatában azonnal papírra kell vetni, másokat évekig érlelni kell, hagyni, hogy gyűjtsék magukba a világ apró töredékeit, míg végül elég élmény gyűlik fel, hogy egyszer csak kiáradjon és minden gondolatomat félresöpörve követelje: jegyezzem le. Másokat az erdők néma csendjébe kell suttogni, papírra vetni, aztán elhajítani, megálmodni, majd elfeledni, az üvöltő szélbe kiáltani, némán ismételni, amíg az ismerőssé váló sorok a semmibe kopnak. Másokat csak meg kell élni. Valójában azok a történetek, amiket ténylegesen el lehet olvasni, meglehetősen ritkák. És ha egy ötletről kiderül, hogy lejegyezhető, még mindig ott az örök kérdés: milyen formában? Vers lesz, novella, esetleg a távoli jövőben megírandó regény? Egy olyan könyv, ami tartalmazza a másik kettő részleteit? Nem is elég egyszer megválaszolni,...