Viszony.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Ülünk és már kiszáradt a szájunk a sok sírástól és beszédtől.
A ki nem mondott szó ott volt a levegőben.
Miért? Mit rontottunk el? Hol ment szét?
Tudtam, hogy viszonya van, de azt nem, hogy lassan már 3 hónapja tart.
Fájt. Igen. Éreztem, hogy szúr. a mellkasomnál. A szívemnél. A lábamnál. A fejemnél.
Olyan mintha egy bokszmeccsen vívtam volna le és én álltam vesztésre.
Mi lesz velünk? Hogyan tovább? Megyünk párterápiára? Vagy elvállunk? Hol fogok lakni?
Majd ő szólalt meg elsőként megtörte a csendet: „el akarok válni”.
Rá néztem és csak ennyit kérdeztem: „szereted őt?”
Igen volt a válasz.
Ez már akkor nem csak egy viszony, gondoltam.
Majd lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt. Letette az asztalra. A kis karikagyűrű olyan volt, mint az egész életem. Egységes. Csak vele tudtam volna elképzelni mindent. Most meg közli, hogy válni akar.
„Nézd-folytatta-tisztelek, de már nem szeretlek. Találj valaki mást helyettem. Egy olyan férfit, aki mellett ismét olyan lehetsz, mint a kapcsolatunk elején”.
Már nem is emlékszem milyen voltam a kapcsolatunk elején és milyen lettem az elmúlt évek alatt. Változtam, de ő is változott. A kemény évek mindig nyomott hagynak az ember lelkében.
Mégis kitartottam mellette. Ő meg elhagy. Egy viszony miatt.
Furcsa volt ezt felfogni. Egy olyan emberért hagy el, akit szinte alig ismer és kockáztat mert nem tudja, hogy az a másik ott lesz-e mellette, amikor jönnek a démonok. Én ott voltam. Fogtam a kezét végig. Rámentem, ő is ráment, de azt hittem még meg tudjuk menteni az egészből a töredéket. Tévedtem. Megesik akárkivel.
Mikor végre elment a csend maradt. Az asztalon csak a gyűrű maradt. Kilépet az életemből és a lelkemből.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Sziasztok! Egyed-Husti Boglárka vagyok. Ez az írói bemutatkozó oldalam. Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig bíztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.