A kendergócpusztai probléma
– Negyedik rész: Egy(b)esült erők, göröngyös utak és az áramtolvaj vityillója –
Ha az embert megragadja, s ellentmondást nem tűrően ráncigálja maga után egy arcpirítóan káromkodó plüssbárány, nem igazán kérdezősködik, mivel túlzottan lefoglalja gondolatait a „Mikor adtak be nekem Extasyt?” – típusú kérdések.
Julis, avagy a Szivárványszínű Szemétláda is valahogy így volt ezzel, ám nem hétköznapi lélekjelenlétű ember lévén amint befordultak a Csikó utcába, ellenségesen kitépte kezét Sálas szorításából, majd csípőre tette, s a hatás kedvéért nagyot toppantott.
– Magyarázatot követelek! – fújtatott. – Mégis mi a fene volt ez az előbbi jelenet?
– Elterelő hadművelet – dörmögte a béléses bari. – Konstancia riasztott, amikor még beeent volt A Karcsinál. Felfordulást kellett csapnom, hogy észrevétlenül kisurranhassanak. No meg téged is valahogy ki kellett hozzalak onnan.
– De nem is voltam veszélyben!
– Igaz, de szükségük van a segítségedre. Mindkettőnk segítségére.
Miközben kerülő úton igyekezték beérni Konstanciát és Kala Pált, Sálas röviden vázolta a helyzetet (leginkább azért, mert őt is röviden tájékoztatták), majd mikor ez az egyetlen közös témájuk ekképp kimerült, a klasszikusnak számító kínos hallgatással töltötték a talpalás hátralevő részét.
Immár társaikká avanzsálódott hőseinkre idegnyugtató cigarettájuk elszívása közben találtak. Kala Pál szó nélkül nyújtott át egy-egy szálat mindkettejüknek, s tüzet is adott. Nem tiltakoztak. Némán szipákoltak.
– Nos – törte meg hirtelen a csendet Konstancia. – Jobb, ha titeket is beavatlak a részletekbe.
Így is tett. Elmesélte töviről-hegyire, amit A Karcsinál láttak-hallottak, majd a Szivárványszínű kedvéért (meg talán egy kicsit a miénkért is), hogy mikor-miként-hogyan hívta Sálast.
– Amikor elindultunk kifele, eldöntöttük, hogy segítségre lesz szükségünk. S nem ártana elterelni a tömeg figyelmét A Karcsi portájáról, amíg elhagyjuk. Így gyorsan cigarettafüst-jelekkel üzentem Sálasnak, az egyik legmegbízhatóbb plüss-ismerősömnek.
– S mekkora szerencse, hogy épp a közelbeeeen legelésztem – jegyezte meg a berbécs, majd letörölte a kormot szája széléről. – Nem rossz ez a dohány, de szó szerint megégeti a szám.
– Apropó, senki ne nyomja el a csikkeket! – vágott közbe Konstancia. – Ezek tökéletesek lesznek arra, hogy egybesüssük erőinket.
– Parancsolsz? – pislogott három hatalmasat Kala Pál.
– Ugyan már egyesültünk, de egybe még nem sültünk. Perfekt harmóniára lesz szükség, ha Kenderes Józsiból akarunk érdemi információt kiszedni.
Ebben egyetértettek. Így mindhárman Konstancia kezébe pottyantották sistergő csikkjeiket, aki boszorkányos ügyességgel illesztette őket össze, a többit pedig a hőre bízta. A végeredmény egy amorf, füstölgő, haszontalan gombóc lett. Ráköpött, majd a háta mögé dobta.
– Apád, anyád idejöjjön – mondta közben.
– Erre nem a pénzt szokás felszólítani? – érdeklődött Sálas.
– Amilyen drága a cigaretta, jöjjön csak az apja-anyja – vont vállat a macskásnő.
Kenderes Józsi a falun túl, az erdőben lakott. Ez abból a szempontból igen kedvező volt, hogy észrevétlenül lehetett megközelíteni. Abból a szempontból viszont könnyfakasztóan hátrányos, hogy az út, mint fogalom, még áprilisi tréfa gyanánt se létezett arrafele.
No nem mintha Kendergócpuszta pofás kis falujában Forma-1 versenyt lehetett volna szervezni. Az útviszonyokat a típuskényszer jellemezte: azokat a burkolatokat, amik a földet fedték, erős kényszer hatására három típusba lehetett beleerőszakolni, úgymint tönkrement út, elképzelt út, illetve RÚT. A tönkrementek valamikor az 1700-as években még egész pofásak lehettek (ugyanis A, nem léteztek; vagy B, az akkori viszonyok közt kutyák királyainak számítottak), azonban az idő vasfoga erősen megcsócsálta őket. Az elképzelt utak úgy néztek ki (pontosabban nem néztek ki), hogy egy aktuális polgármester elképzelte őket, ötletét az illetékes helyen prezentálta, majd a befolyt támogatásból elment nyaralni a Kanári-szigetekre, az utat pedig a lakosok fantáziájára bízta (szó mi szó, ezek az utak kifejezetten mutatósak, ha az ember képzelőereje kellően produktív). A RÚT-ak…nos, tulajdonképpen a mozaikszó kibontva önmagáért beszél: Rondábbról Úgyse Tudunk. Ezeket a Kanári-szigeteken megejtett nyaralást követően fennmaradó összegekből finanszírozták, de általában csak az anyagra vagy a munkásokra volt elég, a kettőre együtt nem. Így kicsit félkésznek tűntek, de ez senkit nem tévesztett meg. Ilyenek és kész. Rondábbról úgyse tudunk.
Ezek után el lehet képzelni, micsoda megpróbáltatásokon mentek keresztül hőseink, míg eljutottak Kenderes Józsihoz. Aki a fenn vázolt útviszonyokhoz szokott, annak semmi se lehetetlen. Ám a göröngyös erdei (nem létező) út még rajtuk is kishíján kifogott.
– Akkora kátyúk vannak itt, hogy Tigris tankra lehetne velük vadászni – dörmögte Kala Pál.
– Hagyján! Ha megtelnek esővízzel, átszállítják ide nyaralni az állatkerti vízilovakat – kontrázott Konstancia.
– S mellé annyi fa dőlt az útra, hogy az entek tömegsírrá nyilvánítanák – sóhajtotta a Szivárványszínű Szemétláda.
Sálas is hozzáfűzött valamit, ám az nem tűri a nyomdafestéket (monológja tartalmazott többek közt egy erőszakos felszólítást az erdész irányába, melyben arra kérte, hogy létesítsen intim testi kapcsolatot egy elektromos gérvágóval, majd szifiliszben gazdag vérét ajánlja fel Malajzia éhező moszkitóinak).
Három órányi mászás, kúszás, úszás, átkozódás és káromkodás után nagy nehezen elértek Kenderes Józsi vityillójához. A kulipintyó nevezett tulajdonosának teste a tornácon tartózkodott, tudata pedig valószínűsíthetően valahol az Alfa Centuria és az Androméda-köd között.
– Innen átveszem – szólt a Szivárványszínű, majd megropogtatta ujjait, majd Józsi füléhez hajolva erélyesen felkiáltott. – Lenni vagy nem lenni? Az itt a kérdés…
Hangja áthatolt a kenderillatú, sűrű pászmán, mely falként óvta a külvilágtól Józsi elméjét. A férfi ijedten megugrott, s meglepetten nézett körül.
– Maguk meg kik és mit akarnak? – kérdezte.
– Választ, de izibe – tette csípőre a kezét Sálas. – Sürgősen meg kell tudnunk, hogy úszta meg a kender-mizériáját!
– Kender? De nekem csak kaktuszom van. Kacsintós kaktuszom.
– Mitől kacsintós? – vonta össze a szemöldökét Konstancia.
– Hát attól, hogy ha a valaki jön és kérdi mi az, azt mondom, kaktusz. De ha kacsint is, mikor kérdezi, akkor már kenderré változik.
– Milyen csodakaktusz!
– Eltérünk a tárgytól – vágott közbe Kala Pál. – Hogy úszta meg, mikor magára szállt a rendőrség?
– Megint kezdődik? – komorodott el. – Ezúttal ki az áldozat?
– A Karcsi. De mi kezdődik megint?
– Ami velem is megesett. A rendőrök. A meghurcolás. A Pletykagyűlés határozata… De sikerült megmenekülnöm, valóban. Mégpedig a Vérteskozmai Borzasszony segítségével.
Author: Cserni András
Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 19 éves érdi egyetemista. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsőéves joghallgatója vagyok. Középiskolai tanulmányaimat az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, első regényem (Sötét sorsok 1.: A farkasfalka) 2022. júliusában jelent meg, a folytatása idén érkezik terv szerint. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.
