Az elmenők

Mindig végig kell nézni, ahogy elmegy valaki. Ez a különösen nehéz ebben a szétszórtságban, abban, hogy ennyi helyről jöttünk.

Csöndben hazatérünk, s figyeljük, ahogy a falak egymásra borulnak, még köztük járnak, ide-oda pattogtatják a rohanás zajait, a dobogó lábakat, a kapkodó cipzár-hangokat. A tükrök haloványan őrzik a komoly, gondolkodó arcok képét, ahogy azon tanakodnak, mit kell vinni, mit nem pakoltak el. A székek még nem a régiek, úgy vannak kiülve, ahogyan azt az előzőleg rajtuk ülők otthagyták. Minden olyan idegen és tompa. A Nap sápadtan süt be az ablakon, a külvilág zajait eltompítja a hiány. Máshová, egy másik valóságba tartozik az, ami ott történik és máshová, ami itt. Óvatosan lengedezik végig a szobán a szellő, felkavarja az elmenők porát, s az ajtó fakeretét, a hűvös vaskilincset megüli a várakozás. A búcsú-érintések, az utolsó ölelések, a kedves, melankolikus tekintetek nyomot hagytak a bőrön, minden simogatás helye, egy külön meder a testen. Némán hasítanak a hangok bele a levegőbe, szétnyílik előttük a csend, de, mint függöny, azonnal vissza is hull, nem ez a megfelelő alkalom a zajkeltésre.

Furcsa állapot ez az egyedüllét, mint folyóvá váló óceán, olyan, amibe van még élet, van még mi mozogjon benne, de mégsem óceán többé, nem pezseg, nem ütköznek egymásnak hullámok és nem simulnak egybe sem. Nincs más, csak egy meg nem álló folyás, egy belső létezés, s ahogy ez a belül-lét megy egyenesen előre, egymásba ömlenek a napok, eggyé lesz nappal és éjszaka, mind ugyanolyan tompa és csöndes, s mind olyan némán figyel, mintha azt üzennék, mi nem vagyunk a külvilág meg nem álló görbéjének része, nem vagyunk benne ebben az áramban. Így folyik az idő, napról napra csordogál és beszél. Nem jövőről, nem jelenről. A múltról. Nem teljes történeteket, csak képeket hoz magával, fantom-embereket, szellemeket, ahogyan belengik a házat egész lényükkel és úgy válunk részeseivé ezeknek az elmúlt-történéseknek, hogy közben sosem lehetünk egyek velük igazán, mert itt minden csak homályos fantomkép, amint utánuk nyúlnánk, kiperegnek kezeink közül, mint a homok, mi megmelegíti a kezet, s nem hagy maga után mást, csak a szemcsék el nem múló szúrását. Így élünk hát napokig, Miénk a világ, s mégis, üresek vagyunk.

Aztán az elmenők visszatérnek. Várakozó nyomás telepedik mellkasunkra, az egész nap úgy telik el, mintha nem is volna. Leereszkedik az ezüst-este a városra, a hideg megcsípi az arcokat, ahogy az érkező vonatot nézik. A levegőt megüli a várakozás feszült némasága. Visszatértek az elmenők. Tompák, kimerültek, kicsit mások. Egymásba kell simulnia ezeknek az új morajlásoknak, a különbözéseknek, amiket a távollét okozott. Ők forrtak, Mi folytunk. De hazaérve, ahogy megmelegszik a hűvös vaskilincs, ott abban a pillanatban, mindenki visszatért elmenő.

Nagy Rita Anna
Author: Nagy Rita Anna

Nagy Rita Anna az Irodalmi Rádió szerzője. Sosem voltam jó abban, hogy elmondjam mit érzek. Valahogy mindig nehéznek találtam és olyan elcsépeltnek, hogy arról beszéljek, miért sírok, mi fáj, miért bámulok magam elé és lettem hirtelen csöndes. Csak voltam. Szótlan szemléltem, hogy mi történik körülöttem, próbáltam valahogy megformálni, ami bennem létezett. Aztán leírtam. Fogtam egy papírt és egy tollat és szavakba öntöttem mindazt, amit kimondani képtelenségnek tűnt. Csöndjeimben megszülettek a gondolatok. Az írás lett a legközelebbi barátom, bizalmasom, részem. Az a tükör, amibe, ha belenéztem, magamat láttam.

Megosztás
Megosztás

Egy válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ahogy a hó hullik

Ahogy a hó hullik a tűzre, Úgy hullik a könnyem a sós földre. A komor pusztában hiába nézek. Semmi sem moccan, vagy fut szerteszéjjel. Ó,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Népirtás

Rózsa Iván: Népirtás Most már „ügyesebben” irtják a népet: Sunyin, és nem látványosan… Akiknek védeniük kellene az emberiséget: Naponta elárulják, alattomosan… Még ünnepeltetik is magukat

Teljes bejegyzés »

Mária édesanyánk

Edit Szabó : Mária édesanyánk Szívem hozzád emelem Édesanyám, arcodról sugárzik szent ártatlanság, -Fogadd el kérésem,szeress engemet, mint szeretted egyetlen gyermekedet! Tökéletes asszony vagy, az

Teljes bejegyzés »

A mi kisebb

A mi kisebb-nagyobb gondunk, bajunk, csak egy csepp az emberiség gondjainak hatalmas tengerében. Ennek ellenére mindenki a saját terhét érzi a legnehezebbnek. Éppen ezért általában

Teljes bejegyzés »

A Jótündér és békák

Anna még csak első osztályos és nagyon elfáradt az iskolában. Ének órán a tóban kuruttyoló békákról szóló dalt tanulták, mely egész nap a fülében csengett

Teljes bejegyzés »