Kút.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
6 éves vagyok, a kis kertben játszom öcsémmel. Ő 4 éves. Épp a kis csibéket etetjük, süt a nap. Öcsi nyújtja a kezét az ég felé. Talán azt akarja, hogy emeljem fel magasra. Aztán elindulok felé. Majd hirtelen egy szakadékba esem. Nem vettem észre a szakadékot. Öcsi megijed. Én is félek.
„Dere ki”-mondja öcsi.
„Nem tudok”.
„Dere ki”.
„De nem tudok”.
Érzem, hogy felhorzsoltam a lábam és mintha vér bugyogna ki belőle. Fáj a csuklóm és a karom is. A fejemnél is érzek egy púp szerűséget. Vizet érzek a testem körül.
Sötét van, dohos illet terjeng a szűk szakadékba.
„Menj siess mamához, hívd ide gyorsan”-parancsolok rá öcsimre, de ő még mindig a szakadék szélén van és szeretné, ha kijönnék. Én meg szeretném, ha nem esne bele.
„Menj már. Siess”!
Hallom, hogy végre kis lábacskáival elindul a gang felé. Én meg addig egyedül a sötétben várom, hogy mama felhúzón. Nem tűnik olyan mélynek a szakadék, de annyira fáj mindenem, hogy tudom egyedül nem tudnék kimászni innen.
Éhes és fáradt vagyok, a víz belepi a lábam. Tudom nem alhatok el. Mégis nagyon fáradt vagyok.
A szűk lyukon alig látok fényt, kezd úrrá lenni rajtam a félelem és a pánik. A másodpercek töredékei olyanok, mintha már órák óta itt lennék lent a lukba. Kezdem azt hinni talán életem végéig lent is maradok. Itt fogok meghalni?
Aztán meghallom, hogy valaki sír. Mintha rajtam kívül más is lenne itt. Azt hiszem hallucinálok.
Aztán kiesik minden. Elájultam.
Mire felhúznak a kútból már alig vagyok az eszméletemnél. A mai napig álmodom a sírás hangjával.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
