Vasárnap volt. Anyák napja. Ha lehet így fogalmazni, halmozottan érintett vagyok a témában, hiszen anya, gyermek és hát unoka szerepben is jelen vagyok, voltam és leszek. Reméljük, egyszer nagyszülőként is megélhetem. Na, de ne szaladjunk ennyire előre….
Szóval, nem tudom mi van velem, de egyre inkább kiélesednek a „csápjaim” arra, mi is számít, mi is a fontos igazán. Valahogy mindig – legyünk szerényebbek; az esetek nagyobb részében – megérzem, kiérzem, egy helyzetből, ami engem feltölt, táplál és kiegyensúlyozottabbá, uram bocsá, boldogabbá is tesz. Például odavagyok a zöld színért, legyen az bármilyen árnyalat. Nem azért, mert most minden zöldbe borult és hát ezt kell nézni, ha tetszik, ha nem, jobb, ha megszeretem alapon.
Nem is azért, mert mióta anya vagyok egyre több flegmatikus (zöld) személyiségjegyem van. Bevallom, egy kicsit elszobanövényesedtem, vagyis szeretetben, biztonságban, a kis csemetéimmel összebújva pislogunk ki a nagyvilágba… Nem, nem ezen okok miatt. Egyszerűen ha zöldet látok, erősebbnek, élettel telibbnek érzem magam. És pontosan egy ilyen pillanat indította el bennem mindazt, amit most megosztok veletek.
Tehát mi is történt Anyák napján? Hát semmi. Éppen ez a lényeg, hogy nem történt semmi. Csodás természetességgel zajlott a nap úgy, ahogy. A szüleimnél voltunk. Jó idő volt, szinte az egész napot a kertben töltöttük. Már rögtön reggel éreztem, hogy valami, hát nem is tudom… melengeti a lelkemet. Úgy döntöttem, hagyom magam vezetni, hogy csak olyat tegyek, lássak, halljak, ami megtartja bennem ezt az érzést. Figyeltem hát, mire hív a belső hang.
Sétáltam az udvaron, fürkésztem, milyen növények bújnak meg a fű között. A lányokkal etettük a szomszéd tyúkokat. Az ebédhez készülő krumpli héját adogattam nekik felváltva, egyet ide, egyet oda. Ha messzebbre kellett dobni, én is segítettem. A krumplihéj elfogyott, fűvel és gyomnövényekkel próbálkoztunk tovább. Néztem, mi az, amit szívesebben csipegetnek. Azokat válogattam ki, egyesével, minél nagyobb, szebb leveleket. Aztán csak figyeltem, hogyan barátkoznak a gyerekek a nagy kakassal, hogyan fedezik fel a kert szépségeit; csigaházat, madártollat, százszorszépet találnak – és örülnek neki. Vagy leszedik a drótkerítésen akadt levéldarabokat, hogy azt is bedoják a tyúkólba.
Együtt mentünk végig a veteményesen. Minden növénynél megállva, megbeszéltük, mi is az, mikor fog teremni, milyen termése lesz. Öntöztük a fűszerkertet, nagy locsolóból a kicsibe öntve, hogy könnyebb legyen felemelni, majd mindig újratöltöttük. A nagylányommal petrezselymet szedtünk, azt is az ebédhez. Az illata visszarepített a gyerekkorom egy olyan pillanatába, melyben nagyon boldog voltam. Még sokáig az ujjaimon maradt, nem akartam lemosni. Hallgattam, ahogy anyukám és apukám elmondják a férjemnek, melyik virágot, mikor, hová, hogyan kell elültetni, a napos vagy árnyékos helyet szereti-e jobban, hányszor kell öntözni. Tervezgettük, mit mivel ültetünk össze majd otthon a teraszon. Megjelent előttem egy kép, már kész állapotban. Gyönyörű volt, nyugodt és csöndes.
Jól éreztük magunkat. Mindenki mosolygott. Élveztük, hogy együtt lehetünk. Az udvaron van egy nagy diófa, egyik ágán lóg a fészekhinta. Én belefeküdtem, jó volt egy kicsit ringatózni. Aztán mindkét lányom odajött hozzám. Mellém feküdtek, hozzám bújtak. Először a kicsi, aztán a nagy. Ott feküdtünk együtt, a fejüket simogattam. A diófa ágai, a friss zöld levelekkel keresztülszelték a világoskék égboltot. Néhány áttetsző, fehér felhő tarkította. Bár az égre néztem, a perifériában jobbról és balról is észrevettem valamit. Jobb oldalon a kerti kút házikó alakú tetejét. Zöldre volt festve. Bal oldalon, a ház falában a padlásfeljáró ajtaját. Szintén zöldre festve. És ebben a pillanatban olyan szeretethullám járta át az egész lényemet, melyet akárhogyan is igyekszem, szavakkal nem tudok leírni.
Azt éreztem, amit régóta tudok, hogy érezni akarok. Egész életemben. Ha ez itt van bennem, akkor már nem számít semmi más. Mert örülök, hogy élek és elégedett vagyok. Mindenem megvan. Hiszen látom az eget, a természetet, melyet minden formájában csodálok. Hallom a csöndet, kezemmel a gyerekeim puha hajacskáját tapintom. Van édesanyám, édesapám, testvérem. Van szerelmem. És képes vagyok, rá, hogy mindent érezzem és értékeljem. A többi dolog a világon csak ámítás.
Tehát így esett, hogy nem történt semmi. Mégis csoda várt, anyák napi csoda. Már akkor eldöntöttem, hogy ezt leírom és nektek adom. Mert az nem lehet, hogy egy ilyen élményt magamban tartsak. Ez nektek is látni, érezni kell. És megélni. Lehet, hogy másképp, máshol, másokkal. De mindenkiben ott él. Csak meg kell találni. Egy titok van: magadban, belül kell meglelni.
Author: Gyenge-Rusz Anett
Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.