Hiszen nem is ismeri. A nő halkan szinte köhintve jelezte felém, hogy a kutyája néha ideges és nem szereti az ismeretlen embereket. Nyugodtan mehet tovább-jelez neki a nő a kutya nem harap. Gyorsan tovább is mentem, de ismét eszébe jutott Vanda és a tömbházak. Sose szerettem a tömbházakat. Talán a parkban is ez az, amit nem szeretettem.
Épp esőre állt az idő, a kabátom begombolva próbáltam minél előbb átkelni a parkon át, de a sok tömbház fullasztó jelleggel és nagyságával, akár a csapdába csalt erdei állat szinte könyörögve néztem magam és az út elé, hogy minél gyorsabban érjek ki innen.
Fullasztó volt ez számomra, légüres tér, egyszer mondtam Vandának is, hogy olyan, mintha a tömbházban lakók, kifigyelnének. Így próbálják meg az ide tévedő emberek titkait kifürkészni. Az ablakukban álnak és minden nap azt lesik vajon történik-e ma valami izgalmas. Szánalmas, unalmas életüktől ugyanis már többet nem várhatnak ezért próbálják meg kifigyelni az ide tévedő emberek titkait. Fürkészve állnak az ablakukban és leselkednek kifelé.
Minden titok egy megfejtés. Persze, amikor ezt elmeséltem Vanda a szokásos hadnagyságával rám mosolygott majd rám nevetett. Vanda ezt ugyanis sosem fogja megérteni. Hogyan is érthetné. Hisz ő ide tartozik. A tömbházból való. Ezt csak az értheti, aki sosem lakott itt.
Nekem viszont a Park és a tömbház ugyanis egyenlőek voltak azokkal a régi emlékekkel, amiket örökre ki akartam törölni. El akartam felejteni. Az évek alatt rájöttem, hogy az emlékképek bár halványulnak néha elő-elő jönnek.
Kisvárosban éltem, szép nagy házban. A házunk nem volt messze a tömbházaktól. Anyám és én a parkon át szoktunk menni hazafelé. Ide jártam ugyanis óvodába majd iskolába. Minden nap ő jött értem. Apám sokáig dolgozott. Sose felejtem el mindig mennyi szatyor volt nála. Sose értettem, de minden nap bevásárol. Mondván mindig kell valami. Aztán a valamiből általában két vagy három szatyor gyűlt össze. A barátnői is itt voltak anyának. Ide járt fodrászhoz, kozmetikushoz. Ő valamiért szerette a tömbvárosi létet. Sokszor azt mondta itt lüktetés van, míg nálunk otthon nincs semmi csak a néma csend.
Vandának sosem meséltem ezekről az emlékképekről, ahogy a családomról sem, de láthatólag Vandát ezt sem nagyon érdekelte. Ő már csak ilyen. Sosem tudtam rá haragudni. Amilyen kislányos olyan felszínes is egyben. Őt a sminkek és a legújabb Glamour Magazin érdekelte. Most lesznek a kuponnapok-magyarázta nemrég. Veszek magamnak egy új csizmát és talán egy szoknya is belefér- amikor ezt mondta sejtelmes pillantást vetet rám. Gyönyörű testét szinte alig takarta valami. De amit lemosta magáról a sminket már ő is csak hétköznapi lány volt, nem Vanda, hanem egy teljesen átlagos lány. Még mondta is, hogy ezt az arcát nem szereti ezért nagyon ügyelt a külsőjére és, hogy mindig igényesen és szépen öltözön fel. Így a suliba is úgy ment be, mintha valami bálba vagy fogadásra készülne.
Tetszett Vanda, nemrég ismerkedtünk össze, de én még nem akartam tőle semmit. Nehezen nyílok meg, főleg nem új emberek felé. Vandára a suliban figyeltem meg. Akkor is ki volt festve és szép hosszú lábain az új körömcipőjével ment végig. Minden fiú odáig volt érte, ahogy én is. Titokban viszont kiderült, hogy neki csak én tetszem. Így elkezdtünk járni, de azon kívül, hogy egyszer megcsókoltam még semmi más nem történt. Pedig ő láthatóan szerette volna. Akkor is ezt szerette volna, amikor sejtelmesen nézett rám. Elég sokszor néz így mostanában rám.
Én viszont még nem álltam erre kész. Hogy őszinte legyek magamhoz Vanda volt az első lány, az életembe, akik megkedveltem így nem igazán tudtam mit is kéne ezzel a számomra új érzéssel kezdeni. Sose voltam még Vanda előtt senkivel, persze neki azt kamuztam, hogy igen, hiszen népszerű srácnak tartottak bent a suliban és nem akartam azt, hogy Vanda esetleg megtudja, hogy még kezdő vagyok párkapcsolati téren.
Lélekben ugyanis mindig ott voltam a parkon át vezető útnál, ahol annak idején az édesapám félrehúzta a kezemet, amikor egy részeg sofőr a járdára hajtott. Engem meg tudott menteni. Anyámat nem.
Mindenki látta és hallotta a balesetet, aki otthon volt a tömbházban-néha még most is eszembe jut, fényes nappal volt- mégsem tanúskodott senki. Féltek. Nézőnek jók voltak, de tanuknak már nem. Szánalmas életüket többre tartották, mint anyám élettét. Hiába voltak vagy otthon 20-an vagy még többen, mikor a rendőrség kiérkezett az összes parkra néző ablakon félre húzták a függönyt.
Épp sétáltunk hármasban hazafelé, jó kedvünk volt, úgy emlékszem apám valami viccet mesélt, anyám nevetett. A részeg sofőr meg a semmiből jött. A másodpercek töredékei alatt kellett apámnak dönteni. Anyám azonnal meghalt, a mentők sem tudtak rajta segíteni. Élettelen testét egy fehér lepel szerűséggel letakarták. A karjára még most is emlékszem, ahogy kilógott a lepel alól. Mintha csak integetne felém, pont úgy, ahogy akkor szokta, mikor elköszöntünk egymástól iskolába.
Minden nap integetve várt rám. Ez volt a mi külön szokásunk. Integetés én be ő meg cipekedve tovább.
Apa beleörült a fájdalomba és a veszteségbe. Az italba fojtotta bánatát. Hónapig részegen bandukolt a tömbházak alján és alig jött haza. Amikor hazajött akkor is csak aludni járt haza. Üvöltözött néha, magából kikelve, de sosem bántott. Néha rá kellett hívni a rendőrséget. Persze mert állítólag hangos volt. A tömbházban lakók nyugalma többet ért, mint apám gyásza. Aztán már Ő sem jött többé haza. Nemsokkal később ő is anya után ment. Én meg a nagyszüleimnél maradtam. Tulajdonképpen ők neveltek fel.
Szerencsére nagyszüleim jó fejek voltak, mindenbe segítettek és támogattak, de a szüleimet ők sem tudták visszahozni. Bármennyire is szerették volna. Voltak barátaim, páran a suliból, akik tudták mi történt anyuval és apámmal, de szerencsére nem mondták el senkinek.
Vanda szülei egyszer megkérdezték és amúgy a szüleid jól vannak című kérdést én meg csak úgy hanyagul hozzátettem biztosan. Nem igazán értették a válaszom, de szerencsére olyanok voltak, mint Vanda. Kedves, jó emberek, csak nem igazán érdekelte őket semmi. Vanda egyetlen lányuk volt. Őket csak az érdekelte, hogy Vanda érettségizzen le és legyen egy jó szakmája, amiből meg tud élni. Néha megkérdeztem Vandától, hogy a szüleit érdekli-e, hogy Vanda boldog-e? Miket érez, de Vanda csak nézett rám a nagy szemivel. Nem is értette a kérdésem lényegét.
Anya halála óta próbálom elkerülni a parkon át lévő területet. Mégis, ha néha ide tévedek úgy érzem át kell rajta futnom egészen hazáig. Úgy futok szinte nyelem a kilométereket. A parkban a homokos talajon szinte szárnyalok. Hátha anya végre hazatér.
Látom őt, ahogy az integető kezével, kedves mosolygós arcával fogad engem a bejárati ajtónál. Amikor beérek a házba még a nagy bevásárló táskáit sem teszi le a földre. Egyszerűen csak átölel, a nagy szatyrok szinte lehúzzák a karját. A két kezét kitárja felém, mindenestül átölel és a fülembe súgja: „szeretlek, kifiam!”.
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
