Palacsinta

Két nappal április tizennyolcadika előtt, amikor utaznia kellett Kecskemétre, Laci álmatlanul forgolódott az ágyában. A testvérei persze az igazak álmát aludták. Hárman aludtak a gyerekszobának átalakított egykori kamrában.

Egy hónappal korábban egy férfi és egy nő érkezett az iskolába, a negyedik osztályba. Tévéműsorhoz kerestek szereplőket.

– Tisza Laci kitűnő tanuló, ő menjen – mondta Zsóka néni az osztályfőnöke.

– De az úttörő elnökség mást javasolt – ellenkezett az egyik osztálytársa.

– Tisza Laci megy! – mondta tanítónő határozottan.

– A Szórakaténusz Játszóházban fogunk forgatni, máshonnan is lesznek ott gyerekek – közölte a kedves, pesti szépség. Olyan szép nőt még nem is látott. És milyen finom illat áradt belőle. Mint az ibolyának. Még a neve is, Viola. Szekeres Viola. A városban csak a Margitnak volt kellemes szaga, de róla meg mindenféle csúnyaságot mondtak.

Merő izgalom lett úrrá a fiúcskán. A többieket megette a sárga irigység, de szerencsére nem nagyon mutatták.  Csak néha tettek vicces megjegyzést, – Egy autogramot adna, művész úr? – de azért  ők is izgultak a film miatt, hiszen mégis csak osztálytársuk fog szerepelni.

– Tudom, hogy ügyes leszel, nem hozol szégyent ránk – nézett büszkén a kisfiúra Zsóka néni. – Öltözz fel rendesen, nehogy megszóljanak.

Ennélfogva az anyja a nagy esemény előtt napokkal korábban kivasalta a sötétkék, műszálas nadrágot, a kisdobos ing hófehéren várta a nagy napot.

– Felkelni! – ébresztette a családot az apa, mert azért végül mégis sikerült álomba szenderednie.

Nem kért reggelit sem, nehogy véletlenül összepiszkítsa a ruhát. A haja össze-vissza állt, csökönyösen próbálta megigazítani a vizes fésűvel. Nemegyszer úgy nézett ki, mint egy ágrólszakadt a kócos hajával, másoktól örökölt ruháiban.

Reggel hét óra előtt tíz perccel indult a vonatja. A szülei bíztak benne, ezért egyedül útnak engedték. Rendszeresen vonatozott Szentesre a MÉH központba, az apja iratait átvinni. Olyankor mindig kapott két forintot, automatázni. Milyen finom az a pikkszalámis zsemle.

A meghívó levélben, amire úgy vigyázott, mint egy oklevélre, azt is megírták, miképp jut el a játszóházba. Éppenséggel mehetett volna busszal is az állomástól, de térképről felkészült, merre kell mennie, hogy gyalog odaérjen.

Egy órával korábban érkezett. Az épület körül sétálgatott, a kezdésig. Nem akart elkésni, de azt sem szerette volna, ha kinevetik, hogy ott ácsorog a bejárat előtt.

Amikor belépett a tekintélyes épületbe, idegen gyerekekkel találta magát szembe. Más falvakból, városokból toborozták őket. Mint kiderült a bennfentesnek tűnők a fővárosból érkeztek. Csak ő viselt kisdobos egyenruhát. Olyan kínosan érezte magát. Farmer. Azt mondták, olyan nadrág van a pesti gyerekeken.

Megszeppenve állt az ajtóban. Kereste, látja-e valahol az ismerős nőt.

– Milyen elegáns valaki! – ismerte fel őt Viola néni, akinek még a haja és a körmei is lila színben pompáztak.

Hatodmagával beküldték az egyik helyiségbe. A sarokban még egy sparheltet is felállítottak, de micsoda huncutság, a tűzhelyben nem égett a tűz, mégis mintha ételek főttek volna rajta. Csendben kellett lenniük, míg két, furcsa ruhába öltözött nő, – azt mondták népviselet, – némi buzgalommal azt mímelte, mintha főznének.

Nemsokára az ő jelenetük következett. A forgatókönyv szerint egy tálca palacsintát tesznek az asztalra és nekik oda kell szaladni, egyet-egyet elvenni és a kamera előtt megenni.

Egy ember behozott egy letakart tányért, az egyik takaros menyecske kezébe adta, hogy vigye és tegye az asztalra, mintha ő sütötte volna.

A rendező intésére a gyerekek odafutottak. Az egyenruhás fiút a többiek ellökdösték a tányértól, de szerényen várt, biztos marad neki is. Rosszul gondolta, neki nem jutott. Ott állt szégyenben, úgy érezte meggyullad a füle. A kamerák kereszttüzében elsírta magát.

A többiek tömték be a palacsintát, ahogy a szerepük megkívánta. Az egyik kislány vette észre a picsogó legényt. Ketté tépte azt, ami még a kezében maradt az ételből és a srác kezébe adta.

– Ne sírj! – vigasztalta.

Hősünk hüppögve tömte magába a csemegét.

A felvétel végén, a folyosóra kellett menniük, ahol tornapadokat állítottak a fal mellé. A lány a fiú mellé ült le. Fekete kopogós cipő, sörgős narancssárga szoknya, fehér harisnya, hófehér, fodros blúz. A tévés nő emléke egy szemvillanás alatt a múlté lett. Már azt sem hallotta, hogy a lila nő kiabál egy tévéssel, mint valami szolgával.

– Képes voltál a gyerekek palacsintájából enni! Te zabagép!

– Téged, hogy hívnak? – fordult felé a copfos.

– Tisza Laci.

– Engem Szenti Erzsinek, de nehogy Böskének szólíts! – intette meg mutatóujjával, összeráncolt homlokkal. – A Bözsót az szeretem.

– Te hol laksz? – pergett tovább Erzsike nyelve.

– A Zrínyi utcában.

– Jó, de melyik a városban? Én Mindszenten. És tudok ám már főzni. Ha meglátogatsz sütök neked palacsintát, meg főzök borsólevest – hadarta egy szuszra Erzsike, mintha tudta volna, hogy azok a fiú kedvenc ételei.

– Viszek neked virágot – mondta Laci, mert azt tanulta, vendégségbe azt illik vinni a nőknek.

Csongrádig együtt vonatoztak a piszkoskék vonaton, ahol a fiú leszállt.

– Majd írjál! – olvasta le a leány szájáról, ahogy arca odatapadt az üveghez.

Még állt a vonat, amikor a fiú hirtelen ötlettől vezérelve felugrott a lépcsőn.

– Elkísérlek hazáig.

– Kísérj!

Csongrád 2023. április 15.

Author: Hajdú László

Talán már büszkén mondhatom: író, költő és szerkesztő. A Dél-Alföldön és a Káli-medencében élek. Ihletet e két távoli környék mindennapi történéseiből merítek. Műveim már jelentek meg olyan antológiákban és peridokikákban is, ahol nem kellett fizetni