Meleg, nyári szellő szaladt végig a levendulamezőn. A lila virágok körül hangosan zümmögve repdestek a méhek. A szőrös dongók komótosan szálltak szálról szálra, vonzotta őket a növény kellemes virágillata. A Nap már lenyugvóban volt, sárgára festette a puha bárányfelhőket, narancs sugarai finoman játszottak a bársony dombokon.
A mezőt keresztülszelő egyik kis földúton fehér ruhás lány vágott levendulát. Fonott vesszőkosara már tele volt, még épphogy csak fért bele egy kevéske az illatos virágokból, de a lányt ez mit sem érdekelte. Vágott csak vágott, ahogy és amennyit tudott, viszi majd ő a kezében azt, ami kimarad. Csak legyen elég a virág, csak legyen elég.
Hány tavasz, s hány nyár telt már el így! Maga se tudja. Hányszor jött el, vágott, míg el nem tűnt az összes lila szirom! Szorgalmasan dolgozott. A falu népe mindig óvatosan súgott össze a háta mögött, mikor reggelente megindult ismét. Őt ez nem érdekelte, neki volt bőven dolga, hidegen hagyták a megjegyzések.
Ezen a mezőn nőtt fel. Testvéreivel, a szőke Veronkával, meg csintalan Öccsével kacagva kergetőztek a növények szárai között, hogy aztán szorgos édesanyjuk leszidja őket, hangosan kiabáljon utánuk, hogy letapossák a levendulát. Erre csak még gyorsabban nekilódultak, soha nem is látták az édesanyjuk szemei körül megbújó szarkalábakat, ahogy szeretetteljesen nézett rájuk, s csak a miheztartás végett szidott, egyébiránt hagyta, hagy lengje be a légkört a gyermeki huncutság. Később, mikor a mezőn az asszonyok, édesanyjuk és a takaros Helga néni, megmetszették mind az összes bokrot, a kis erdei patakon átkelve (a sebes, hideg vízűn, nem a csöndes bölcsességbe csordogálón, mert az nem kínált annyi kalandot), a szomszéd levendulái közt játszottak tovább. Az sose vágta le, nem is gondozta, magától, szabadon tekergett a gaz, emiatt gyakran tüske ment a lábukba, de mit se bánták, apró ára volt ez a boldog perceknek. Mily mókás, mennyi boldog, heves, s olykor nyugodt, halk pillanatot nyújtott nekik ez a táj, hogy mosolygott rájuk a természet! S mily hirtelen vetett véget neki, bolyongó, mámoros ifjúságuk elején a háború!
Oh, és az Öccsét, azt a vézna gyermeket, akin még nyoma se volt a férfiasságnak, éppen csak annyi, hogy oly’ hirtelen megnőtt, hogy édesanyjuk nem győzte etetni, de nem törődtek ezzel, elvitték őt is. Nehéz fegyvert akasztottak vállára, hogy keserű beletörődéssel, hogy nincs másválasztása, szigorú sorokba rendeződve meneteljen, menjen, el valahova messzire, távol az illatos levendulamezőktől, távol a gyermekkortól, nővérei csipkelődéseitől, a meleg, anyai házból a tompa légkör és a Halál nyomasztó súlya közé, ami nehezen telepedett mellkasára.
S a Veronka, a szép szőke húga, akinek csakúgy kacagtak kék gyöngy-íriszei, ő is elment. Azt mondta, rá szükség van, mert kevés az ápoló a fronton, nincs, aki ellássa a sérülteket. Hiába könyörögtek, hiába sírt oly’ keservesen édesanyjuk, kérlelte: ne menjen, Veronka hajthatatlan volt. Csöndesen összepakolt, apró szája meg-megremegett a félelemtől, de még így is útra kelt a többi asszonnyal, akik mind szükségét érezték a segítségnek, s, akik egyszer mind visszatértek, csak az ő húgáról, a nevető Veronkáról nem tudott senki semmit.
Így hát, nem tett mást csak várt. Várta haza testvéreit éjt nappallá téve, télen-nyáron. Mikor virágzott a levendulamező kiment édesanyjával, meg a takaros Helga nénivel megnyesni az illatos bokrokat. A virágokat aztán csokorba kötötték és felakasztották a kályha fölé, a konyhába száradni, hagy lengje be a levendula-illat kis házuk minden zeg-zugát, hogy mire megérkeznek a hazatérők, ez a kedves, nosztalgikus illat fogadja őket, ami bizonyosan elűzte volna a háború véres rémképeit.
Idővel aztán Helga a városba költözött. Nem tudta már özvegyen fenntartani apró, fehér-falú házacskáját. Idősödő édesanyja mély csöndességgel követte, képtelen volt tovább viselni saját otthona szegleteit, az élénk emlékképeket, meg a mezőt, ahol a pajkos szél gyermekei kacaját visszhangozta minduntalan fülébe.
Csak a lány maradt. Félt, hogy, ha elmegy, sose látja viszont testvéreit, s azok hazatérve talán azt hiszik majd, megfeledkeztek róluk. S félt, hogy elkerül egy esetleges hírt állapotukról, hollétükről.
Most azonban felállt. Papírba csomagolta a kimaradt levendula szálakat, felvette fonott vesszőkosarát, s a mezőre pillantott. A lemenő Nap sugarai finoman játszottak bőrén. Fel-felkapta lágyan a szellő haja fürtjeit. A táj visszatekintett rá. Nevető gyermekkacaj futott végig a levelek között, apró, izgatott sikolyokat visszhangzott a sebes patak hideg vize. Felélénkült a domb, ennyi hallgatag nyár után újra lassú szimfóniába kezdtek a tücskök, s velük énekeltek a madarak, zümmögtek a méhek, s a gömbölyű dongók. Micsoda búcsú volt ez! Mily’ fájó, mégis gyönyörű elköszönés!
A lány gyöngéden révedt a távolba. Búcsút mondott a bársony domboknak, a narancs horizontnak, kedves gyermekéveinek. S halkan szótlan suttogott haza nem tért testvéreihez, akik valahogy mégis örökké ott maradtak. Ott, a levendulamezőn.
Author: Nagy Rita Anna
Nagy Rita Anna az Irodalmi Rádió szerzője. Sosem voltam jó abban, hogy elmondjam mit érzek. Valahogy mindig nehéznek találtam és olyan elcsépeltnek, hogy arról beszéljek, miért sírok, mi fáj, miért bámulok magam elé és lettem hirtelen csöndes. Csak voltam. Szótlan szemléltem, hogy mi történik körülöttem, próbáltam valahogy megformálni, ami bennem létezett. Aztán leírtam. Fogtam egy papírt és egy tollat és szavakba öntöttem mindazt, amit kimondani képtelenségnek tűnt. Csöndjeimben megszülettek a gondolatok. Az írás lett a legközelebbi barátom, bizalmasom, részem. Az a tükör, amibe, ha belenéztem, magamat láttam.
