Túl az Üveghegyen.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
A hegy csúcsa összeér a felhő csúcsával, olyan, mintha a két világ a menny és a pokol összeérne, majd nem is akarna szétválni egymástól. A felhő kicsinynek, a hegy magasnak látszik, a csúcs pedig ott van. Előttem. megmásztam. Pedig sokan nem hitték el, hogy sikerülhet. Én se hittem. A körülmények sem voltak ideálisak. Nagyon sok hó esett, fagyott volt minden. A csend szele süvített szinte égette a fülem. A nap pedig hol erősen tüzel, hol fagyban égett. A testem is égett, igaz a láztól. Az ujjaim sem éreztem már, mintha lefagytak volna. A karom is alig mozgott. De itt vagyok. A két világ között, fent a csúcson és fogom a hegy csúcsát.
Megérintem, majd leteszem a zászlót. A kis hó a lábam alatt tökéletes, hogy ebbe beletemessem az általam hozott imát. Minden este elmondtam. Kértem az Úr-t, hogy adjon erőt, hogy feljussak ide. Az üveghegyre. És most itt vagyok.
Hogy mi van az Üveghegyen túl azt csak azt tudja, aki már ott járt, de még senki sem jött vissza, hogy elmesélje, hogy megossza a tapasztalatait. Én is csak remélni tudtam, hogy a hegy lábánál meglátom a túloldalt és végre megértem a lét nagy kérdéseit, de elérni sosem tudtam azt.
Azt senki sem tudja. Csak az út van kikövezze, létrákkal kitámasztva, segítséggel a lábnak. De az utat te magad teszed meg. Feladsz érte mindent. Egyedül vagy 8000 méter magasba. Csak te vagy és a hegy. Ember a természet ellen vagy épp fordítva? Magad se tudod eldönteni igazán.
De ott a hegy csúcsánál állva ez már mind lényegtelen. Ott a két világ között, ahol a hegy csúcsa találkozik a felhő csúcsával és a szél sem süvít már csak csend van. Olyan csend, amit senki sem hall, senki sem lát, senki sem érez. Semmihez sem fogható. Le nem írható. Csak az érti ezt az érzést, aki egyszer már megtapasztalta ezt.
Az üveghegyen túl vagyok, lenézek rátok és látom, hogy a két világ a Hegy és a felhő mosolyog.
Suhajda Szilárd és a többi magyar hegymászó emlékére.
Author: Egyed-Husti Boglárka
Sziasztok! Egyed-Husti Boglárka vagyok. Ez az írói bemutatkozó oldalam. Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig bíztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.