Ment, mendegélt búsan a „Ka”,
Senki sem tudta mi baja.
Földig lógott kicsiny orra,
Olykor bizony megtaposta.
Látta ám ezt a töppedt Pont,
S mindjárt tudta, hogy nagy a gond.
Oda gurult nyomban mellé,
S kedvesen biccentett felé.
„Mondd el nekem, mért keseregsz,
S itatod az egereket?
Segítek neked, de ne félj,
Halljam tehát a bús meséd!”
„Sírdogálok lankadatlan,
Szívem hasad nagy bajomban.
Mondd meg nekem, mert nem tudom,
Hogy vajon én ki is vagyok?
Támpontom csupán egy van,
S az nem sok. Nevem vége Ka.
Meglepődött a pici Pont,
De azonmód elgondolkodott
E borzasztó tragédián,
S fölütött egy enciklopédiát:
„Ró-Ka, Macs-Ka, Bi-Ka, Bé-Ka?
Boró-Ka, Csicsó-KA, Bar-Ka?
Ördögfió-KA lehet Angyal-Ka?
Ré-ka vagy tán Heuré-Ka..?”
Ám hiába sorolta mindet el,
Jót közöttük még sem lelt.
Ezért tovább törte a kobakját,
S körül járta a problémát:
Adott egy lény, elég vékony,
Az emléke is illékony,
Azt sem tudja kinek a fia
Csak az lehet, AMNÉZIA.
„Én csupán egy embert ismerek,
Aki talán segíthet neked.
Ő nem más, mint Bojtorján,
A kerekerdei boszorkány.”
Így hát út útba ért a talpuk alatt,
Ahogy loholt a kis csapat,
Így nem is kellet csupán egy hét,
Hogy végre föltűnjön a cél,
Egy romos és aprócska ház,
Ahol azonban állt a bál,
Hiszen Bojtorján kénkő-szava
Csak úgy keringet a lombok alatt.
A vándorok ijedten nyeltek is egyet,
De beléptek mind a ketten.
Bent a szobában nagy volt a bűz,
Hisz csak úgy lobogott a tűz.
Fortyogott a feneketlen üst,
S szállt belőle a fekete füst.
A boszorkány meg dúlva-fúlva
Egyre csak a ládát túrta.
„Veszett kutyák vére hulljon!
Béka mája megbarnuljon!
A kincsem megkerüljön
Vagy menten megőrülök!”
A keresésben úgy elmélyedt,
Hiába köszöntek a vendégek!
Ezért hát a töppedt Pont,
Mérgében nagyot toppantott.
Meg is rettent Bojtorján,
Hogy a földön találta magát!
Nem tudta, ki lehet az a galád,
Aki vele ilyen rútul elbánt.
Haragvón kelt föl hát a földről,
S odakint egy villám dördült,
Hangosan süvített a szél,
Menten pusztító vihar kélt!
Ámde hirtelen vidám kacaj
Törte meg az égi csatazajt,
S könnyes szemmel ölelte meg
Az amnéziás idegent:
„Egek Ura, tüzes szikra
Megvagy végre Varázs PálciKa!
(Mesém;Ráth Lépcső Kft.;2015)
Author: Árvai János
Árvai János vagyok. Az írói álnevem csak a fantasy műfajokban használom elválasztva azt az egyéb műfajoktól, hiszen mint mindennek ennek is megvan a maga története. Á.M. Jánosként találkozhatnak velem a kedves olvasók. De vajon miért? Ezt máshol megírták már… Ebben a világban Miskolcon születtem, és jelenleg vidéken élek, de a Város a mai napig az életem része. Az érettségimet és később a diplomámat is itt szereztem meg. Az alkotás, ez nem csak az írást jelenti, mindig az életem része volt. Segített az önkifejezésben, feldolgozni azokat a kérdéseket, amelyekre sokszor nincs egyszerű válasz. a történeteim, verseim sokáig a fiókban pihentek, mígnem olvasók bukkantak rá, és a lelkesedésük adta azt pluszt, ami miatt egyre több és több született. „Amíg még van..” című kötetem a legkedvesebb nekem, hiszen ez az első. Egy novellás kötet, melyben a múltból a jövőbe utazhatunk, ami még nem történt meg ugyan, de talán jobb is, ha nem úgy történik meg, mint ahogy az a papírra lett megálmodva. Hiszen: „Amíg még megvan Hiánya nem szúr szemet Csak ha már nincsen”
