A fogászati rendelőben várakoztam éppen. Hamarabb érkeztem, előttem többen is voltak, de bíztam benne, hogy időben sorra kerülök. Ölemben a táskámmal és kezemben néhány papírzsebkendővel ugrásra kész voltam. Mellettem ült egy hölgy. Egymásra mosolyogtunk, majd szinte nevetve szólított meg.
-Milyen jó kis Valentin-napi program ez, nekünk már csak ez jutott, igaz?
Én vele nevettem, de teljes meggyőződéssel válaszoltam a kérdésére.
-Nekem ez tökéletesen megfelel. Inkább legyen rendben a fogam, minthogy mélyüljön rajta a lyuk, egy Valentin-napi, mogyorós-mandulás, krémes-habos édesség miatt.
Ezen a ponton meg kell jegyeznem, semmi probléma nincs azokkal, akik szeretik, tartják, ünneplik, tehát értékelik a Valentin-napot. Csupán arról van szó, hogy én nem tartozom közéjük, sajnos nem értem ennek a lényegét és nagyon hálás vagyok, hogy olyan emberhez mentem feleségül, aki szintén így van ezzel. Cserébe az év bármelyik napján számíthatok arra, hogy meglep egy csokival, vagy – hogy szemérmesen fogalmazzak – valamilyen módon kifejezze a szerelmét, szeretetét irántam.
Tehát jól szórakoztunk, aztán a hölgyet be is hívták. Én ott maradtam. Újra csend lett, hiszen eddig is csak a mi kacarászásunkat lehetett hallani. Ekkor egy idős bácsi lépett ki a rendelőből, a fogashoz ment, hogy levegye róla a kabátját. Rengeteg holmi hevert ott egymáson. Eközben egy másik idősebb úr érkezett a váróterembe, éppen akkor vette le és akasztotta fel a felöltőjét, amikor a bácsi a sajátját kereste. Az úr határozottan, de nagyon illedelmesen megszólította a bácsit:
-Kedves Uram, ez az Ön kabátja? Parancsoljon, máris adom.
Majd, nem csak átnyújtotta, de fel is segítette a rá. Közben folytatta:
-Nem mintha nem tudná felvenni a saját kabátját, de ennyit még igazán megtehetünk egymásért. Ennyivel azért tartozunk egymásnak, érti, ugye?
Majd szembe fordult vele és a következőket mondta:
-Kérem, Uram. Ön idősebb, mint én, pedig már én sem vagyok fiatal, 85 éves elmúltam. Nekem nagyon jó ember volt a nagyapám, sokat tanultam tőle. 6 éves koromban azt mondta nekem „Fiam, a nő, 7-től 95 éves koráig nő. Nekünk, férfiaknak azon kell lennünk, és úgy kell tartanunk magunkat, hogy legyen a nő bármennyi idős, mi segítsük őt és ne neki kelljen bennünket. Tegyünk meg mindent értük, és egymásért is, amíg lehet”. Én ezt akkor komolyan elhittem, így is élem az életem és nagyon szomorú vagyok attól, amit ma magam körül látok. Sosem hittem, hogy mostanra idáig fajulnak a dolgok. Isten áldja, jó egészséget kívánok!
A bácsi, bár nem hallottam mit mondott, szintén elköszönt.
Engem ez a párbeszéd nagyon hirtelen ért és olyan hatással volt rám, hogy nem győztem a feltörő sírást hosszan tartó orrfújásoknak álcázni. Ebben szerencsére segítségemre volt a kiadós megfázásom, így nem keltettem nagy feltűnést.
Fel tudok idézni olyan mondatokat az életemből, melyek teljesen váratlanul hangzottak el, random szituációkban, mégis úgy befészkelték magukat az agyamba és a szívembe, hogy ha elismétlem magamban, e sorok írása közben is könnyezni kezdek. Ehhez hasonló kijelentések, rövid történetek. Talán egyszer sorra veszem őket, és mindet megírom.
Miután nagyjából megnyugodtam, ott ültem, valószínűleg olyan mosollyal az arcomon, mintha hatalmas ajándékdobozt nyomtak volna a kezembe. Tulajdonképpen ez is történt. Csodás ajándékot kaptam. Hallhattam ezt a gyönyörű mondatot, amely női szívem legmélyére hatolva, piros tulipán formáját öltötte és ott tündökölt, ragyogott, teljes pompájában. Legalábbis én így képzeltem, ilyen érzés volt ez számomra.
Aztán elgondolkodtam. Végülis nem ez lenne mindennek az alapja? A boldogságunk alapja? Eszembe jutottak 103 éves dédnagymamám szavai a hosszú és boldog kapcsolat titkáról. Ha szóba jön a téma, ő minden alkalommal azt mondja, „szeretet, türelem, megértés, tisztelet”. Csupán erre van szüksége két embernek, ha egymással békességben akarnak élni.
S nem erről szól a nő és a férfi szerepe? Hogy egymást segítik, ám önállóságukat, egyenlőségüket megtartják, s szerelmük, szeretetük így teljesedik ki egy életen át?
Ezt kellene mindannyiunknak végiggondolnunk. A „régi” öregek igazi értékeket őriznek, s ha szerencsénk van, nekünk is juthat még valami belőlük. Csak tudnunk kell fogadni, tudnunk kell befogadni, s jelen világunkban az életünk részévé tenni, alkalmazni. Ahogyan a családi minták transzformációja is hangzik: „Meghajlok előtted, meghajlok a sorsod előtt és köszönöm ebben a testben az életet, amit kaptam általad. Kérlek, nézz rám szeretettel, hogy én sokmindent már másképp csinálok…”
Transzformálnunk kell, hiszen másként élünk, más világban. Itt kell helyt állnunk, de megtehetjük ezt úgy is, hogy teret engedünk a másiknak, miközben nagyon szeretjük. Segíthetjük a másikat abban, hogy minél szabadabbnak érezhesse magát, mint önálló emberi lény, ezáltal megerősítve a közöttünk lévő köteléket. Csodákat élhetünk át egyedül is, melyeket a másikkal megosztva, megújult energiákat vihetünk a kapcsolatba.
Ezen elmélkedtem éppen, amikor engem behívtak. Kissé meg is lepődtem, hogy az ajtón belépve egy fogorvosi széket látok. Aztán gyorsan emlékeztettem magam, hogy tulajdonképpen én ide egy fogtömés miatt jöttem. Beültem hát a székbe és arra gondoltam, igaz volt, amit a váróban a hölgynek mondtam. Nem is alakulhatott volna jobban ez a Valentin-nap.
Miután végeztem, még beszaladtam – vesztemre – hagymáért a boltba. Soká szabadultam a szívecske alakú plüssök és héliumos lufik labirintusából, hatalmas volt a tömeg. A férjem elém jött. Kézenfogva, romantikusan, három darab vöröshagymával sétáltunk ki a bevásárlóközpont parkolójába. Látva a tenyerük és álluk között, akciós bonbonhalmokat egyensúlyozó, kétségbeesett tekintetű férfiembereket, egy pillanatra megálltunk. Egymást átölelve gratuláltunk magunknak, milyen sok éve már, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezt a jeles ünnepet. S úgy döntöttünk, ezt a jó szokásunkat továbbra is megtartjuk.
Author: Gyenge-Rusz Anett
Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.
2 Responses
Klassz gondolatok! Ünnepekkel kapcsolatban tényleg nem kellene ekkora túlzásokba esni. Bár végig tartottam attól, hogy végül kiderül, valójában a férjed a fogorvos. 🙂 Én is mostanában csináltatom a fogamat. Feltétlenül ki fogom próbálni, hogy a nyers vöröshagyma rágcsálása jó-e rá. 🙂
Örülök, hogy tetszett! 🙂 Ha bejött a vöröshagyma, várom a visszajelzést. Megosztom majd az infókat a fogorvossal, hogy terjessze a páciensek között is ezt a forradalmi módszert! 😀 Én mondjuk a fogaimmal kapcsolatban nem tapasztaltam ilyesmit, de az tény, hogy a komolyabb megbetegedésektől távol tartott eddig 🙂