Kedvesaranyos

(A „Jóságos Szenszi bácsi állat-és embermeséi c. ciklusból)

 

 

1.

Élt egyszer –illetve, szerencsére még ma is él – egy kiskutya, úgy hívták, hogy Sushi. Ami azt illeti, nem azért hívták Sushinak, mert hasonlított ama japán ételhez. Az igazság az, hogy ahhoz hasonlított a legkevésbé. Leginkább egy hosszúkás szőrmezsákhoz hasonlított, amiből kinéz egy nagy, kajla kutyafej.

Hogy miért hívták mégis Sushi-nak? Erre szerencsére egyszerű a válasz.

Csak.

Ez a kutyuska a jóságos Szenszi bácsi kutyuskája volt, meg persze Ágié. De ez a mese nem róluk szól, hanem Szushiról.  Meg még valakiről.

Sushi kedves, okos, ugyanakkor eléggé bumfordi kutyuska volt.  Szerette, ha a gazdája, a jóságos Szenszi bácsi eldobálja neki kedvenc teniszlabdáját. Utána suhant, akármilyen messze is dobta a gazdi. Megtalálta, és visszahozta. Aztán odadobta a jóságos Szenszi bácsi elé, és morgott:

-„Még egyszer!”

A jóságos Szenszi bácsi türelmesen felállt a teraszon lévő asztal mellől, ahol éppen olvasott, vagy írt, és megint eldobta a labdát.

Aztán megint.

És megint.

Körülbelül a harmincadik ilyen körnél a jóságos Szenszi bácsi, még mindig higgadtan, közölte a kutyuskával:

-Most már únd meg, Sushi, a villám a siska füledbe.

De a kutyuska nem unta meg. A maga részéről jövő keddig csinálta volna ezt, folyamatosan. Szerda volt.

És amikor a gazdi feladta, és bement a házba, a kutyuska dühében odapottyantott a teraszra.

„Ezt nektek!”

A bosszú, bűzlő eredményét Ági vette észre, amikor kiment virágokat öntözni. Elszörnyedt.

-A kutya odarittyózott a terasz közepére!-kiabált be a házikóba.

A jóságos Szenszi bácsi kijött. Amikor meglátta a kutyuska „üzenetét”, nos, egy pillanat alatt elvesztette jóságos jellegét.

-Hogy a hátad legyen elől, te kis gazember, kirúglak a légkörbe, csak gyere ide! – ordította a most már „csak” Szenszi bácsi.

A Sushi kutyuska aznap nem kapott vacsorát. Másnap persze dupla adagot, mert Ági, és, az akkorra már újfent jóságos Szenszi bácsi, szerették ám a Sushi kutyát, hogyne szerették volna.

Egyik nap váratlan dolog történt. Egy MACSKA érkezett a házhoz.

Réka, a jóságos Szenszi bácsi egy nagyon jó barátnője hozta őt. Egy kóbor cica. Rékáról tudnotok kell, hogy nagy állatbarát . Sőt, a hivatása is ez: állat terápiával foglalkozik, ami azt jelenti, hogy az állatok szeretetével gyógyít olyan gyerekeket, akikbe „bele ragadt” a szeretet. Csak egy lovacska, vagy egy kutya, vagy akár egy nyuszi tudja belőlük kicsalogatni.

Ez ilyen.

Réka tehát hozta a cicát. Ugyanis a jóságos Szenszi bácsi és Ági szívesen befogadta őt.

A helyzet az, hogy ők minden állatot szeretnek, még a kígyókat is. Volt is nekik sokáig két gabonasiklójuk.

Csak a kullancsokat nem szeretik. Ez nem is meglepő, persze, ki szeret egy kullancsot? Legfeljebb egy másik kullancs.

Nos, visszatérve az eseményekre, a Sushi kutyuska először látott macskát az életében. Ahogy Réka tartotta a kezében, Sushi izgatottan ugrált körülötte, és folyamatosan ugatott:

„Mi ez? Ki ez? Mi ez? Ki ez?”

Az ismerkedés kurtán-furcsán zajlott, az egyszer biztos. Réka leült egy székre a teraszon, az ölében a cicával. Az – szép kis macsek volt, fehér, nagy szürke foltokkal – bizalmatlanul járatta a tekintetét körbe az új, idegen helyen. Aztán ránézett a kutyuskára.

Sushi, továbbra is őrültként pattogva, megpróbált közelebbi kapcsolatba lépni a jövevénnyel, és felkapaszkodott Réka ölébe.

Hiba volt.

A macska egy villámgyors mozdulattal orron csapta, és sziszegett:

„Hess!”

„Auuuuu!” – visított az eb. Teljesen össze volt zavarodva. Segélykérően nézett gazdáira, de a jóságos Szenszi bácsi megvonta a vállát:

-Sushikám, angyalom, ha ajtóstól rohansz a házba, ne csodálkozz, ha nem borulnak a nyakadba.

Aztán Réka, Ági, meg a jóságos Szenszi bácsi bementek a házikóba, a kutyuska meg egyedül maradt a teraszon, sajgó orrával.

 

2.

 

Attól kezdve a cica ott lakott.

A kutyuska kezdetben alig látta: a macska főleg bent volt, amikor meg kijött, gyorsan eltűnt valahová a Kerítésen túlra, ügyet sem vetve kérdésekkel teli hősünkre.

Ha mégis találkoztak, Sushi – tanulva az első napi élményből – óvatosan volt kíváncsi. Azon ritka alkalmakkor, amikor a cica kint volt, de nem ment el, a kertben heverészett, és napozott az almafák alatt.

Egyszer, egy ilyen pillanatban, a kiskutya összeszedte a bátorságát, és közel oldalgott a cicához.

Ez egy héttel a cica érkezése után történt. A macska nem mozdult, csak a szeme figyelte Sushi-t.

A kiskutya, kellő távolságban tőle, leült a fenekére, és érdeklődve nézte a cicát. Az, lustán megbillentette a farkát. Érdekes módon, amire Sushi nem igazán számított, ő kezdte a beszélgetést.

-Hogy van az orrod?

A kiskutya meglepődött.

-Jól. Már utána sem fájt. Bocsánat, hogy izgatott voltam, de még nem láttam olyat, mint te vagy.

A cica füle megrándult.

-Hát, én már láttam olyat, mit te vagy.

Egy ideig hallgattak.  Aztán a cica hirtelen témát váltott.

-Mi a neved?

-Sushi – felelte, nos, Sushi.

A macska felvonta a szemöldökét.

-Sushi? Ezt a nevet ők adták neked? – és a ház felé intett a fejével.

-Ők, igen – csóválta a farkát a kiskutya.

-Jellemző… – felelte a cica rezignáltan.

-Neked milyen nevet adtak?– kérdezte kíváncsian Sushi. A macska egy ideig hallgatott, mintegy azon tűnődve, hogy válaszoljon-e. Aztán odavetette:

-Tsunade Neiko.

-Mi?! – kerekedett el a kiskutya szeme.

-Na, hát erről beszélek – válaszolta a cica. – De szerencsére azt nem nagyon használják. Inkább úgy hívnak: „A Kedvesaranyos”.

-Az cuki – kockáztatta meg a kiskutya. A macska, rövid hallgatás után így válaszolt:

-Ja. Végül is az.- Aztán megkérdezte:

-Amúgy, milyenek?

Sushi felélénkült.

-Ja, ők? Különben jó fejek, kaja is van, simi is, játék is.- Aztán lehajtotta a fejét. – Néha bünti is…

-Bünti? Miért? – firtatta a cica.

-Mert ha már nem akarnak játszani, odacsinálok a teraszra. Vagy lepisilem a cipőjüket.

A macska most hosszan nézett a kiskutyára. Aztán ennyit mondott:

-Fúj. Te hallod magad?

Sushi összezavarodott.

-Miért?

-Az emberek utálják az ilyesmit. Akárcsak, mi macskák. Ezért van az, hogy te kint alszol, a kutyaházban, én meg velük.

-Te velük alszol?! Az ÁGYUKBAN?-kérdezte Sushi döbbenten.

A cica vállat vont.

-Van úgy. Ha olyan kedvem van. Ha nem megyek a Kerítésen túl.

-Hova mész olyankor?-kérdezte izgatottan a kutyuska. A cica egy ideig nem válaszolt.

-El. – felelte aztán röviden.

-És mi van a Kerítésen túl?

-A világ.

Sushi riadtan nézett a cicára.

-És nem veszélyes?

A macska most egyenesen belenézett a kiskutya szemébe.

-De igen, az. De MACSKA vagyok. Nem tudok nem elmenni.

Aztán hirtelen felállt, elindult a kerítés felé, és hátra fordulva még odaszólt a kiskutyának:

-Még beszélünk. Ahhoz képest, hogy kutya vagy, nem vagy reménytelen.

A kiskutya ekkor rájött, hogy megszerette a cicát.

 

3.

 

Attól kezdve gyakrabban beszéltek. A cica mindig szűkszavú volt, de jóindulatúan viszonyult a kutyuskához.

Egyszer a kiskutya talált egy nagy patkányt a pince mögött. Boldogan vitte a cicához.

-Nézd, milyen nagy, kövér egér! Felezzük meg!

A macska összeszűkült szemmel nézte a döglött patkányt, aztán egy gyors mancs mozdulattal kirántotta a kutya szájából.

Sushi hökkenten nézett rá.

-Mi a baj?

A macska rárivallt:

-GYERE UTÁNAM!

Sushi, még mindig meglepődve, követte a cicát a házikó mögé, ahol a kerti csap volt. Alatta egy vödör, teli vízzel.

-Lefetyelj vizet a szádba, de ne nyeld le, köpd ki! – ez nem kérés volt a cica részéről, hanem utasítás.

Sushi ijedten engedelmeskedett.

-Még egyszer! – parancsolta a macska.

A kutya megint kimosta a száját. A cica láthatóan megnyugodott. Sushi kérdően nézett rá.

-Ez nem egér. – mondta a macska. – Patkány. Az ember ölte meg, megetette valamivel. Ha megettük volna, az a valami minket is megöl.

A kutya tágra nyílt szemekkel nézett rá.

-Megmentetted az éle…

-Szívesen. – vetette oda a cica, aztán már ott sem volt. Huss, eltűnt a Kerítésen túl.

Aztán már olyan is előfordult, hogy a macska Sushi-val aludt.

Egy hideg, havas éjszakán esett meg ez. Kint tombolt a zimankó, a kiskutya házikója szerencsére ki volt tömve takarókkal, régi párnákkal. Egy csöppet sem fázott, bekuckózva nézte a kinti hóesést.

Egyszer csak a kutyaház bejáratánál megjelent a cica. Csupa hó volt a háta és a feje is.

-Beférek?

Sushi a farkát csóválta.

-Persze, persze, gyere!

A macska lassan bemászott a kutyuska mellé, összekucorodott, háta hozzádörgölőzött Sushi oldalához.

-Köszönöm. Kizártak.

-Ide bármikor jöhetsz! Én szeretlek! – csóválta a farkát a kiskutya, farkincája ütemesen dobolt a házikó falán. A cica félálomban már, megrántotta a fülét.

-Az jó. Csak ne horkolj.

Sushi úgy aludt el, hogy a saját boldog szívdobogását hallgatta.

 

 

 

Hetek, hónapok teltek el, aztán eljött AZ a nap is. Azon a reggelen, amikor a cica kijött a házikóból, elmentében odaszólt a kiskutyához:

-Majd jövök. Szemed rajtuk legyen. Tudod, milyenek. – intett befelé.

-Persze! Várlak! Szeretlek!  – Sushi úgy csóválta a farkát, hogy az majdnem leszakadt.

-Az jó.

De a macska nem jött meg aznap. Éjjel sem. Pedig a kiskutya várta, egész éjszaka.

„Talán megint nálam alszik. Szeretem, ha itt van.”

De a cica nem jött.

Másnap délelőtt, amikor a jóságos Szenszi bácsi megnézte, hogy van-e posta, kiment a Kerítésen túlra, a ház elé. Közben a cicát szólogatta. Volt már ilyen, hogy a macska napokra eltűnt.

-Tsuni! Kedvesaranyos! Merre vagy? – a kiskutya csak ezt hallotta, a Kerítésen túlról. Egy ideig nem történt semmi.

Aztán meg igen.

A jóságos Szenszi bácsi bejött a Kerítés ajtaján. Sírt.

Az ölében ott volt a cica. Nem mozdult, elernyedten feküdt a kezében.

A kiskutya nem tudta, mi az a halál. Azt sem tudta, mi az az autó. Nem értett semmit.

4.

 

….Már kezdte megszokni a hiányát. Eleinte nem volt könnyű. Semmit nem értett. Azt látta, hogy a gazdái az alvó barátját elássák a kertben, sírnak, és egy követ tesznek a földre, ahová eltemették.

„Miért ássák el? Hogy ne fázzon? De hát tavasz van!”

A kérdéseire nem érkezett válasz. Csak a lüktető hiány volt, amit érzett. Sokszor körbe szagolta a követ, szólogatta a cicát:

„Ébresztő! Hogy a fenébe lehet ennyit aludni? Gyere már ki, szeretlek!”

De a cica nem jött ki, pedig a kutyuska próbálta eltuszkolni a követ, hogy kiássa, és együtt lehessenek újra.

De a kő nehéz volt. Akárcsak a kiskutya szíve. Sejtette, hogy a gazdáié is, mert pár hétig hallgatagon jártak-keltek, és a szokásosnál többet is babusgatták őt. Ez persze jól esett Sushi-nak, de érezte a bánatukat.

Aztán egy éjszaka döbbenetes dolog történt.

A kiskutya a házikójában kucorgott, félálomban.Egyszer csak megjelent a cica, a bejáratnál.

-Beférek?

Sushi boldogan csóválta a farkát.

-Persze, persze! Kiástad magad? Na, végre! Úgy hiányoztál! Mi történt veled?

A cica beillant a kuckóba, mint egy árnyék. A kutyuska csodálkozva tapasztalta, hogy nem érzi a macska testét.

-Meghaltam.

-Meghaltál? Az mit jelent? – Sushi semmit nem értett.

A cica vállat vont.

-Átment rajtam valami, aztán elvesztettem a testem.

Kis hallgatás után hozzátette:

-Ez olyan, mint a vedlés. Majd megtudod. De VAGYOK.

Sushi nem lett sokkal okosabb, de várakozóan nézett a macskára.  Aztán, valami derengés.

És, ahogy a kis kutyalelke kezdte igazán kapisgálni, hogy a barátja miről beszél, sírni kezdett.

Igen, a kutyák is tudnak sírni.

-Soha többé nem találkozunk, ugye?

-Nem- felelte a cica. Aztán így folytatta:

-De azért jöttem még egyszer vissza, mert valamit tudnod kell, mielőtt elmegyek.

-Hová mész el? Mindig elmész! –zokogott a kiskutya, szinte vádlóan.

A macska nézte, csak nézte a kutyát

.-El. A Nagy Kerítésen túlra. De valamit el kell mondanom még.

-Mit?-szipogott Sushi.

A cica odahajolt a kiskutya orrához, és megnyalta. Ezt a kutya ÉREZTE.

-Azt, hogy én is szeretlek.

A kutya ránézett a macskára, könnyes szemmel, és hirtelen könnyebb lett a szíve.

Megértette.

-Az jó-mondta.

 

VÉGE

 

 

Lajos László
Author: Lajos László

Lajos László vagyok, tanár, botcsinálta író. Angol nyelvet tanítok egy kaposvári szakközépiskolában. Van egy gyönyörű párom (Ági), két lányom (Luca és Maja), három macskám, egy kutyám (aki e sorok írása közben is éppen, lassan de biztosan kerget az őrületbe, mert folyamatosan kell neki dobálni a labdáját, nincs pihi, NINCS), sok barátom, akik közül nem egy alkotótársaim is. Imádom a japán kultúrát – 3. danom van shotokan karatéból –, a lingvisztikát – folyamatosan kutatom a nyelvek közötti összefüggéseket –, és, természetesen az irodalmat. Magyar kedvencem Márai Sándor, a külhoniak közül pedig Gabriel García Márquez. Jelentek meg már verseim, meséim és egy kisregényem is magyarul, illetve egy társadalomfilozófiai tanulmányom, angol nyelven. Szeretem a karinthyánus szójátékokat, és az esőt nézni a teraszomról. Köszönöm, hogy a „Vidám versek” pályázata kapcsán az IR alkotói közösségének a tagja lehetek. „Verset írt a szegény író, s most arat, mint a szegélynyíró”.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »

Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »