Doboz.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Ott ültünk a padon, Miki szeme az én szememen pihent. Szorosan öleltük egymást. Nem akartunk beszélni, A szavak néha teljesen feleslegesek.
Aztán mégis Miki megtörte a csendet és egy dobozt adott a kezembe.
Néztem rá még mondtam is neki, hogy se név se szülinapom nincs mire ez az egész? Mégis megkért rá, hogy bontsam ki azt.
Amikor kibontottam egy egyszerű kis karikagyűrű volt benne.
„Ez egy…”-kezdtem volna a mondatot mire Mike befejezte azt:
„Egy eljegyzési gyűrű”.
Hosszú csend következet ez után.
Minden vágyam az a gyűrű volt, évekig harcoltam érte és harcoltam a kapcsolatunkért Mikivel.
Nem volt egyszerű. Néha Miki az őrületbe kergetett, csökönyös volt és voltak fura dolgai, én mégis szerettem.
Teljes szívemmel szerettem őt.
Aztán évekig elváltak egymástól az útjaink.
Most meg itt ülünk egy padon és gyermekkori szerelmem megkéri a kezemet.
Nem tudom mit kezdeni ezzel, a saját érzéseimmel se voltam tisztába.
Azt tudtam, hogy Miki megváltozott, felvállalt, láttam, hogy ő is komolyan gondolja ezt. Akarta azt a kapcsolatot. De egy eljegyzés és egy házasság azért az teljesen más.
Mintha olvasott volna a gondolataimba és annyit mondott, nem kell rögtön igent mondani, ad gondolkodást időt.
Nem akartam megbántani őt, de azt se tudtam, hogy akarom-e azt a gyűrűt. Pedig az egyik felem kiabált a másikkal. Te nem vagy normális? Erre vágytál és most itt van és te bizonytalan vagy? Nem is értelek. Mondj igen. De ez nem olyan könnyű győzködőm magam és próbálok nem bele örülni a fejembe lévő hangok meg győződésétől.
Tudtam már mindent Mikről, tudtam, hogy milyen balhéi voltak, de azt is láttam, hogy az élet, ahogy gondoltam akkoriban sose volt hozzá kegyes. De ez most mégis más.
Itt ülök és nézem a dobozt és a kis gyűrűt és várok valami jelet.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
