Bostoni örökkévalóság (horror válogatásban megjelent művem)

Azon a kedd reggel sem tettem másként, mint ami a napi rutinom volt, mióta rokkantnak nyilvánítottak. Csak ültem kint a házam teraszán, és a Nescafémat olcsó whiskyvel vegyítve kortyolgattam, miközben csendben néztem a kies külvárosi utca életét. Ismerősök és ismeretlenek jöttek és mentek, míg én a botommal a székem mellett csak tespedtem, bódultam és olcsó pipából még olcsóbb dohányt szívtam. Évek óta nem történt velem semmi. Változatosságot maximum az hozott az életembe, ha a postásom, az a félnótás Aaron hozott néha valamilyen hivatalos levelet. Igen, általában csak hivatalosat, hiszen mióta problémás lettem az állam és a család szemében /mert hát ki bajlódik egy sugárfertőzött emberrel?/, már nem keresett engem senki. És legyek őszinte? Én sem kerestem senkit. Egészen addig a reggelig.

 

Mert legyen bármennyire is szerencsétlen az ember, a szerelem bizony nagy kópé. Akkor kopogtat, amikor az ember fia nem is várja. Szóval, ahogy üldögéltem és pipázgattam, azt vettem észre, hogy egy alak közeledik felém. A járdáról ráfordult a rövid összekötőre, amely a lépcsőmig jött. Egy lány volt, olyan 21 év körüli. Igen meglepődtem. Olyannyira, hogy idegességemben még a pipámat is elejtettem, és felpattantam a régi rozoga székemből. Máig nem tudom, mi volt rozogább, az a 110 éves szék, vagy az egészségem, de meglepő ruganyosságról tettem tanúbizonyságot. Szóval jött felém az a lány, én meg ott álltam a reggeli napsütésben zavartan. Mert a lány igen gyönyörű volt. Sudár, porcelán arcú, kecses járású, és ahogy a hosszú, szőke hajába belekapott a szél, szinte angyali látomásnak hatott. Amikor pedig azokkal a méregzöld szemeivel az én hályogos szemeimbe nézett, még a madarak is szebben kezdtek énekelni.

 

Zavaromban annyit észleltem, beszél hozzám, de szinte alig értettem. Csak néztem a könnyű, kötött mellényét, az alatta rejtező, hetyke melleinek a vonalát, a trapézszárú farmerját és a kezeit. Azokat a csodálatos kezeket. Nagyjából annyi jutott el hozzám, hogy az egyik barátját keresi, és hát Boston nagy. Kérdezte, telefonálhatna-e? Én pedig gondolkodás nélkül beljebb tessékeltem. Ő pedig jött, és az életem gyökeresen megváltozott. Hamar meglett az első csók, és hamar örökké tartó hűséget esküdtünk egymásnak. Olyat, amelyet tudtam, soha egyikünk sem fog megszegni. Elháltuk az első éjszakát, ezerszer is tán. Vagy tízezerszer? Ki számolja már azt? És hiszitek vagy sem, megesett az a csoda is, hogy mind a mai napig együtt vagyunk. Ami valóban csoda mert én egy kibírhatatlan fráter vagyok. Ráadásul az a nagyon romantikus fajta. Most például én itt kint a teraszon miközben gondolatban verset írok hozzá és éppen indulni készülök, ő pedig bent a kanapén édesen pihenve. Igaz, már sok minden megváltozott az utóbbi években mert semmi nem örök. Sajnos a  bomlás nagy úr.

 

Na jó, be kell vallanom, a kapcsolatunk kezdete kicsit döcögős volt. Amikor bejött hozzám, lebuktam, mert nem is volt telefonom. Ő ezt zokon vette, de igyekeztem megnyugtatni, minden rendben lesz. Nem hitte el. Kicsit összekaptunk, előkerült valami kés is, ő megfenyegetett, de a hideg acél végül megnyugtatta. Ám ez a más állapot, amibe került, és ami végül az enyémmé tette, járt némi kellemetlenséggel. A test bomlásával. Én pedig, mint egykori boncmester, igyekeztem ezt az egykori vegyszereimmel és eszközeimmel megállítani. Nos. Csak lelassítani sikerült az átváltozást, de így is boldog és harmonikus a kapcsolatunk.

 

Tegnap este pedig hosszan beszélgettünk, miközben igyekeztem a szemeit pótolni. Arra jutottunk, hogy ideje egy közös gyermeknek. Szóval most azért állok itt a teraszon, mert ideje elindulnom valamerre, ahol sikerül szerelmünk gyümölcsét megtalálnom, majd még haza is kell hoznom. Ő császármetszéssel szeretne szülni. Így ha megvan a kisded előbb fel kell nyitnom az én kedvesemet, bele kell plántálnom szerelmünk gyümölcsét, összezárnom végül, majd ismét fel kell nyitnom, hogy a csoda, a mi közös gyermekünk végre teljes egészében a miénk lehessen. Indulnom kell. Addig pedig az én kedvesem és az eszközeim az örökkévalósággal együtt türelmesen várnak rám a kanapén.

Hangyási Mihály
Author: Hangyási Mihály

Bemutatkozni másoknak számomra sosem könnyű, hiszen amit magamról fontosabbnak érzek elmondani, másnak lehet érdektelen. De azért megpróbálom. 1978. június 28-án születtem Karcagon, a Nagykunság „fővárosában". Általános és középiskolámat itt végeztem helyben. Gyermekkorom rengeteg olvasással telt, az orosz klasszikusokon keresztül, Jókain és Adyn át egészen Nemeréig és Stephen Kingig mindenevő voltam. Elég korán elkezdtem írogatni, és saját képregényt is készítettem, később belekóstoltam a zenélésbe is. 2010 nyarán nősültem meg és azóta vagyok három gyermek édesapja. Írásaimban igyekszek kerülni a kliséket és azt, hogy egy bizonyos sémára épüljenek. Éppen ezért sokszor nehezen emészthetőnek titulálják őket, illetve túl komornak. De, hát ez vagyok én.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »

Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »