(Megjelent az Irodalmi Rádió által szerkesztett, 94. Ünnepi Könyvhét alkalmából megjelent, blogszerzők műveiből álló antológiában.)
A nap épp hogy kikukucskált a hegyek mögül és megcsillantak az első napsugarak a végtelen jégtáblákon. Polly cuppantott egy nagy puszit fóka mama arcára és már csúszott is át a szomszéd jégdombhoz.
− Szia, Tappancs! Képzeld, mama elengedett a Nagy Jégmezőre! És már lecsúszhatok a jégcsúszdán is! Mit szól, elmegyünk ma, ugye? – kezdte izgatottan Polly, amikor észrevette, hogy Tappancs nem figyel rá.
Barlangjában a szokásos rend volt, minden jégkristály a helyén, de Tappancs a sarokban kucorgott lehajtott fejjel. A kedvenc kék áfonyás reggelije is a jégtömbön volt, érintetlenül.
− Mi a baj Tappancs? Te sírsz?! Mi történt? – aggódott Polly, aki még soha nem látta sírni barátját.
− Szia, Polly… – szipogta Tappancs – Valami nagyon elromlott, nem hiszem, hogy elmegyek veled a Jégmezőre.
− De hát mi a baj? Gyönyörűen süt a nap, Fóka mama és Mackó mama elengedtek minket, a jég tökéletesen csúszik, hamar oda is érnénk!
− Nekem nem süt a nap. Amióta felébredtem, ez a szürke felhő követ engem. Nézd csak meg, most is itt van felettem! – mutatott a feje fölé Tappancs. – Nem tudom, mit akar tőlem, de mindig csöpög az eső belőle, már teljesen elázott a bundám.
Polly ekkor vette csak észre a kis szürke felhőt, ami Tappancs feje felett lebegett.
− Saját felhőd van?! – kerekedtek el a kis fóka szemei – Hát csak gyere ki alóla!
− De nem tudok! – fakadt ki Tappancs – Akárhova megyek, állandóan utánam jön. Villámlik, esik belőle az eső és itt lebeg mindig felettem.
− Figyelj Tappancs, te vagy az egyetlen égszínkék jegesmedve akit valaha láttam. Különleges vagy. Nem lehet, hogy ez is… tudod… valami varázslat? – kérdezte Polly
− Nem tudom… de nem szeretem ezt! A távolban látom, hogy süt a napocska, de itt nekem sötét van és nem érzem a melegét. A bundám is teljesen átázott. És a legrosszabbak a villámok. Attól nagyon félek. De már mindent megpróbáltam. Gyorsan kiszaladni alóla, de utolért. Próbáltam elfújni, de meg sem mozdult. Próbáltam bebújni a legkisebb barlangba, de oda is utánam jött. Nem tudom, mit csináljak – panaszkodott szomorúan Tappancs.
− El kéne valahogy érnünk! Hátha akkor le tudnánk húzni a földre és el tudnánk dobni, vagy belógatni a jeges vízbe, ahol elmerülne – javasolta Polly.
− De nagyon magasan van. Sehogy nem érem el.
− Meg van! – csettintett nagyot uszonyaival Polly. − El kell mennünk a nagy jéghegyen túl, a fényes gleccserhez! Ott lakik a Jégvarázsló, aki mindenre tudja a megoldást! Majd ő segít!
− Ugyan, Polly… szerinted tényleg létezik a Jégvarázsló?! – csodálkozott Tappancs.
− Bizony! Mama sokat mesélt róla, biztosan létezik! És ő mindenre tudja a választ. Biztos azt is tudja, mit kell csinálni ezzel a fura kis szürke felhővel – lelkendezett Polly. – Induljunk!
Tappancs és Polly órákon keresztül csúsztak a jégmezőkön, átúsztak az öblön, átmásztak a nagy jéghegyen, mikor megpillantották az ezer éve befagyott gleccsert. Ahogy a nap rásütött, szikrázott szórt a csúcsa. Megálltak és csak gyönyörködtek benne, soha életükben ilyen szépet nem láttak még! Egészen közel mentek a gleccser lábához, de nem láttak ott senkit.
− Szerinted tényleg létezik a Jégvarászló? – kérdezte idegesen Tappancs. – Szerintem nincs itt senki.
− Dehogynem! Biztosan itt van, csak nem látjuk. Talán a gleccser túloldalán lakik! – bátorította Polly.
− Igen, az lehet. De a gleccseren nem lehet átkelni, annyira csúszós. – Gondolkozott Tappancs.
Egyszer csak hatalmas levegőt vett és minden erejét beleadva, olyan hangosan kezdett kiabálni, ahogy csak bírt! Hahóóó, Jégvarázslóóóóó! Hallasz engem?! Tappancs vagyok! Segíts nekem! Itt üldöz egy makacs kis felhő és sehogy nem tudok megszabadulni tőle. Már átáztam, átfagytam, félek a villámoktól és attól is, hogy örökre itt marad felettem. Hahó, Jégvarázsló! Kérlek, el tudnád tűntetni valahogy?
Csend volt. A gleccser mögül nem jött elő senki. De megpróbálta még egyszer. Jégvarászló, légyszi! Polly szerint te vagy az egyetlen, aki tud segíteni, hát segíts nekem! Érezni szeretném megint a napsütést a bundámon. Nem jött válasz. Tappancs kezdett nagyon szomorú és dühös lenni.
Ekkor hírtelen feltámadt a szél! Nem borult be az ég, sőt, a nap talán még erősebben sütött, mint eddig, de a szél csak egyre jobban fújt! Olyan volt, mintha a gleccser mögül jönne, mintha egy hatalmas óriás fújná a levegőt teljes erejéből. Vagy talán a Jégvarászló suhintott egyet a varázspálcájával? Ki tudja… Az óriási szél ledöntötte lábáról Tappancsot. Hanyatt feküdt a jégen és hullámzott égszínkék bundája a viharban. Próbálta magát picire összehúzni, de egy pillanattal később, hirtelen néma csend lett. Elállt a szélfúvás. Tappancs feltápászkodott és megrázta magát. Különös érzése volt. Átázott bundáját úgy melegítette a nap sugara, mint valami finom, ölelő paplan. Felnézett az égre és a kis szürke felhő eltűnt! Úszott a napfényben, bundáját újra sütötte a napocska.
− Láttad?! Eltűnt! – ugrált örömében.
Tappancs megnyugodott, már nem félt. Boldogan, mosolyogva és száraz bundával indult vissza a hosszú útnak, hazafelé. Köszönöm Jégvarázsló! – kacsintott vissza a gleccser felé.
Author: Barna Dóra
Az írás számomra egy új szerelem. Néhány – a kisfiam számára kitalált – mesével indult a lavina. Aztán egy irodalomterápia ébresztett rá, hogy micsoda kifogyhatatlan eszköztár áll rendelkezésemre, hogy elmondjam mindazt, amit sehogy máshogy nem tudtam. A mesék mellett, a rövid novellák és versek így váltak az elmúlt időszakban az önismeret, a kifejezés és a feldolgozás eszközévé.
