A csönd lelke.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Te arra tanítottál, hogy a csöndnek lelke van és most, hogy nem vagy már értem mire gondoltál. Némán ülök és nézem a suhanó tájat. Azt a tájat, ami befogadott téged. A földet, melynek szőlő és permet íze van. Barna színű, szikár talaj. A víz melybe élet keveredik és talán a bor ízét is érezni benne. A kettő egyveleg ott van a koporsódba. A virág szirmai bár elhervadnak, de minden évben ismét nyílnak. Az esőből újabb felhők lesznek. Bárány felhők. Majd a végtelen nyugalommal a nap fénye színekre töri szét és áttetsző pompába burjánzik ki az égboltra.
A csönd lelke most néma, kietlen, mint a te sírod is az. A sírásók elmentek, kőműves épp most tette le a kezembe az utolsó számlát. Az angyal, amit kértem tőle már itt van előttem. Nézem a kiforgatott követ. A kort, egy számot, amig éltél. És már nem mesélsz többet. Csak a csönd mesél helyetted. Az idő és annak emléke.
A lepel, ami rajtad volt most esti lepelként terül szét a táj fölött. Mikor utaztunk az autóba és órákig a tájat és az égboltot néztem. Sokszor egyévált a fáradtságtól már. Olyankor volt a legszebb. Mint amikor két szerelmes szív találkozik és búcsúzik el minden nap egymástól.
A csönd lelke itt ül mellettem sírod felett. Azt őrzőm és viszem tovább emlékként. Belőled, tőled, neked, általad. A néma halál is itt ül mellettem. Eljött az idő, tudom-mondtam. Mindig eljön. Hiába kérleli az ember, hogy még várjon egy kicsit. Pont akkor, pont ott, mindig eljön.
A halál mindig pontos, a többi várhat, siethet, az idő is telik, az óra is ketyeg tovább a Föld sem fog megállni, hiába érezzük ezt. Csalódás. Érzéki csalódás mind.
Vigyázz magadra odafent, ennyit kérek még tőled.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
