Cirkusz a moziban

Kelemen Istvánné, egy hófehér óceánjárón utazott. Körben a végtelen víztükör. A nyugati látóhatáron a Nap, kerek arcát mosdatta az azúrkék tengerben. Fentről, bíbor felhők bámulták.

Az asszony takarított, a fedélzetet súrolta. A kapitány, megszólaltatta a hajókürtöt. Furcsa módon, telefoncsörgés hangja volt. Kelemenné felriadt, a telefon, még mindig szólt. Kezében érezte a vizes súrolókefét, majd az álom elillant. Gondolatai lassan, nyikorogva elindultak.

Halló – szólt bele a készülékbe.

Tudom, hogy ma szabadnapos, de Tóthné beteget jelentett. Be kell jönnie délutánra.

Rendben – sóhajtott az asszony.

Beletúrt deresedő hajába, karikás szeméből kidörzsölte az álom maradékát. Feltápászkodott, sajgó dereka alig engedelmeskedett. Benyitott a gyerekszobába. Emeletes ágyon felül tizennégy év körüli lány, alul, nyolc esztendős fiúcska aludt. A kis szobában, jól látszott a határvonal. A helyiség egyik felében, fiús rend uralkodott, a másikban szétdobált ruhák, plüssállatok, papírgalacsinok és egy almacsutka hevert. A rumli nem terjedt át a szoba másik felére, valószínűleg a kisfiú mindig visszatuszkolta.

Az asszony gyengéden megcirógatta a kislány arcát.

Évikém, ma neked kell elhozni Jancsit a napköziből. Délutánra be kell mennem.

Éva nagyot nyújtózott, s hirtelen felült. Arca, inkább érdekes, mint szép. Egyik járomcsontja láthatóan lejjebb volt mint a másik. Cseresznye szája, széles arca anyját formázta. Egyedül aranyló-zöld szeme tartotta fogva a tekintetet. Eszébe jutott, hogy a nagy Kőnig Csaba leereszkedett hozzá, és moziba hívta, délutánra. Ez volt az osztályban minden lány titkos álma.

Programom van.

Sajnálom kislányom, szükségünk van a pénzre.

A lány megdühödött.

Nem tudod a gyereknevelés feltételeit megteremteni!

Anyja türelmesen nézett rá.

Tudod mi történt Jancsi születése után januárban egy vasárnap délelőtt?

Persze – húzta el a száját Éva. – Az apám lement újságért és elfelejtett visszajönni.

Azt még nem mondtam, hogy az összes megtakarított pénzünket is magával vitte. Mindent újra kellett kezdenünk. Akkor el akartak vinni benneteket állami gondozásba.

Talán jobb lett volna – morogta a lány.

Az asszony arca elborult. Az utcán, mentő száguldott. Szirénája, mint éles kard vágta ketté a csendet. Kelemenné felállt, halkan becsukta maga mögött az ajtót. Sokáig üldögélt maga elé bámulva. Szeme előtt, sorra villantak fel a képek, gyorsan váltakozva. Az elmúlt nyolc év fontos pillanatai. Különösen éles volt az a képkocka, amelyen Éva, az iskolai ünnepségen kipirultan, csengő hangon szavalja: „ Egész úton hazafelé…”.

Arra eszmélt, hogy a gyerekek becsapták az előszoba-ajtót, elindultak iskolába. Összeszedte magát, megfőzte az ebédet, és ment dolgozni. Csúnya, szürke novemberi délután, hideg esőben ballagott. Még magán cipelte az előző napi fáradságot. Valaki nekiment, jóformán észre se vette. A buszmegállóban idős házaspár sörös-dobozokat gyűjtögetett a kukából. Fojtott hangon veszekedtek.

Huszonhét év munka után, egy lépésre vagyok ettől – figyelte őket szánakozva Kelemenné.

Úgy számolta éjfél után végez, mire ágyba kerül hajnali két óra. Jancsi miatt nyugodt volt. Tudta, nővére őt szereti a világon a legjobban. Semmiképp se hagyná a napköziben.

Éva az iskolában arra fordította a szüneteket, hogy szaladgált, rimánkodott, ígérgetett. Végül az utolsó óra előtt megállapodott Andival, egyik barátnőjével, akit Jancsi is ismert. A lány vállalta, hogy elhozza a kisfiút a napköziből és elviszi magukhoz. Éva, csak egy korai előadásra volt hajlandó elmenni, hogy öccse időben hazakerüljön. Kőnig Csabának nagyon tetszett a lány mert, bár kicsit húzta száját, belement.

Megvették a jegyeket, sorban álltak a pattogatott kukoricáért üdítőért. Éva, anyját látta közeledni az előcsarnok túloldalán. Tudta, hogy itt dolgozik, mégsem gondolt rá, hogy találkozhatnak. Kelemenné, megtörtnek, végtelenül fáradtnak látszott. Valahogy, sokkal kisebb volt mint otthon. Lógott rajta a bordó formaruha, szinte elveszett benne. Vastag, sárga gumikesztyűt viselt, takarítószerekkel megrakott kiskocsit tolt. Észrevette lányát, szemében öröm csillant. Évi elfordította fejét. Az asszony megállt, s elindult az ellenkező irányba.

Szégyell engem – nézett végig magán. – Megértem, mégis rosszul esik.

Bement a pihenőbe, még volt tíz perce. Alig ült le, kivágódott az ajtó. Közvetlen felettese, Tallérosy Károly lépett be. Egy jutasi őrmester és egy rabszolgahajcsár szerencsés vegyüléke, nagy adag rosszindulattal fűszerezve.

Maga mért henyél!? – fröcsögte. Nem ezért kapja a fizetését! Mindig tartsa észben, százan várnak a helyére! A Bronson-teremben mindjárt vége az előadásnak! Álljon készenlétben az ajtónál!

Eközben Éváék sorra kerültek a büfében.

Gyere és figyelj! – mondta Kőnig Csaba.

Ment néhány lépést, aztán mintha véletlen lenne, elejtette a kukoricát és az üdítőt.

Mindjárt kezdődik a műsor – nézett körül elégedetten. Eskü’, jobb lesz mint a film. Tapasztalatból mondom.

A lány rosszat sejtett. Kis idő múlva, anyja tűnt fel, mögötte Tallérosy lépkedett peckesen. Az asszony takarítani kezdett a férfi mögötte állt és folyamatosan, emelt hangon egzecíroztatta.

Mozogjon egy kicsit gyorsabban! Most mit csinál maga szerencsétlen lajhárcsiga?! Nem látja, hogy az még ott maradt!?

Már mindenki őket figyelte. Tallérosy büszkén körülnézett, láthatóan élvezte, hogy a figyelem középpontjába került. Meg volt győződve róla, azt gondolják, micsoda stramm férfiú. Ő, aztán tudja, hogyan kell bánni a naplopó alkalmazottakkal. Újult erővel folytatta a szekírozást.

Szedje már össze magát! Olyan lassú, hogy meg lehetne operálni közben! Én már tízszer befejeztem volna zsebre tett kézzel!

Kelemenné elsírta magát.

Most mit nyivákol?! Inkább a munkájára koncentráljon!

Kőnig Csaba nevetett, Éva döbbenten fordult felé.

Te ezen röhögsz?! – rivallt rá. Nem hittem, hogy ekkora seggarc vagy! Az ott az anyám! Te, és a hozzád hasonló szánalmas gyökerek a cipőfűzőjét se köthetnétek meg! Ne gyere többet a közelembe!

De én… Én nem… – hebegett a fiú.

Évi, szó nélkül faképnél hagyta, ment, hogy anyjának segítsen. Egyre forrt benne a düh. Mire odaért elérte a tetőpontját, mint egy gőzmozdonyban a nyomás, mielőtt az ezer tonnás szerelvény lassan megmozdul. Merev, elszürkült arccal, moccanatlan, hideg szemmel bámulta Tallérosyt. Kelemenné ismerte ezt a tekintetet.

Kislányom, ne… – motyogta ijedten.

Igen? – kérdezte a férfi megzavarodva.

Éva kényelmes mozdulattal levette üdítős-pohara tetejét, és ledobta. Tallérosy, tekintetével követte a lehulló papírkorongot. A lány villámgyorsan ráöntötte a pohár tartalmát. A férfi fején, egy pillanatra, kis kupacban megültek a jégkockák, majd lassan csúszni kezdtek.

Ne haragudj, anya – mondta csendesen a lány.

Én, csak miattatok… Gyere Évikém, menjünk el az öcsédért. Kimosom a formaruhámat, és holnap visszaküldöm – sóhajtott az asszony visszanézve.

Először, csak két tenyér csattant össze. Egyre többen csatlakoztak, a leglelkesebben, Kőnig Csaba tapsolt.

Anya és lánya évek óta nem beszélgettek olyan jóízűt, mint aznap. Másnap délután együtt böngészték az álláshirdetéseket. Főleg takarítókat kerestek. Volt egy lehetőség, fröccsöntőgép kezelőnek, és egy tejüzembe szalag mellé, betanított munka. Éva úgy gondolta, az jó lesz.

Olvasd el figyelmesen – mondta anyja. Napi tíz órában, éhbérért. Dolgoztam szalag mellett, nem jó. Ha egyszer-kétszer eltéveszted, feltorlódik az egész. Nem tudod utolérni magad. Azért mondom nektek, tanuljatok. A kétkezi munkának nincs már becsülete. Nem lehet megélni belőle.

Már abba akarták hagyni a keresgélést, mikor Éva észrevette egy kis cég hirdetését. Apró, tetszetős dísztárgyakat készítettek, különböző anyagokból.

A viszonylag jó bér, sok jelentkezőt odacsalt, de csak három emberre volt szükség. A próbamunkán kiderült, hogy Kelemennének nagyon jó a kézügyessége. Üveggyöngyökből kellett pici kutyát összeállítania. Tüstént alkalmazták, addigi fizetése duplájáért.

Másnap a zöldségesnél találkozott egy régi munkatársával.

Képzeld – újságolta a kolléga. A példádon felbuzdulva a másik két takarítónő is felmondott. Tallérosynak egyedül kell rendben tartania az öt termet. Most aztán megmutathatja!

A férfi, három nappal később telefonált.

Megbocsátok. Ha összekapja magát, visszaveszem.

Köszönöm, már találtam munkát.

A férfi úgy tett mintha nem hallotta volna.

Nem vagyok én olyan szörnyeteg, hogy az utcára tegyem, két gyerekkel.

Mondom, van már munkám.

Az a helyzet, hogy kicsit megszorultunk, szükség van magára is a csapatban.

Kösz, nem.

A régi barátságunkra való tekintettel, kérem, jöjjön vissza. Tudok ezer forint fizetésemelés adni, és ön lesz a helyettesem.

A férfi hangja reszketett a visszafogott indulattól.

Jó munkám van.

Jól vigyázzon! Ilyen ajánlatot nem kap többet, maga átkozott! Jön még az én utcámba! – bömbölte Tallérosy, és lecsapta a telefont.

Kőnig Csaba neve előtt „nagy” jelző, „szerénnyé” változott. A gyerekek csodálkoztak. Nem akart folyton szerepelni, inkább háttérbe húzódott, nem piszkált senkit. Évát messze elkerülte, csak távolról pislogott rá. A lány minden reggel talált egy kis csokit a padján, ami szomszédjánál kötött ki.

Kelemen Istvánné, egy hófehér óceánjárón utazott. A korláton könyökölt, egy távoli szigetben gyönyörködött. Égbe szökő hegyek előtt, magas pálmafákon, apró majmok hancúroztak. Egy dolmányos-albatrosz közeledett kitárt szárnyakkal. Rikoltásának, furcsa módon, ajtócsengő hangja volt.

Ki a búbánat lehet az vasárnap reggel nyolc órakor? – motyogta az asszony, s kibotorkált.

Megismerte Kőnig Csabát, ahogy céklavörösen állt az ajtóban, egy nagy csokor virággal.

Csókolom – hadarta és bemutatkozott. – Bocsánatot kérek, én csináltam a múltkor azt a disznó-ólat a moziban, nem akartam bajba keverni – darálta egy szuszra.

Nem tesz semmit. A lányom már beszélt rólad, gyere be.

Éva és Jancsi a résnyire nyitott ajtó mögül leskelődtek.

Nem is olyan hülye ez a Kőnig – gondolta a lány.

Évi! Vendéged jött! – kiáltott hátra az asszony.

A két gyerek kócosan, álmosságot színlelve elővánszorgott.

Szia. Hoztál nekem virágot? – mormolta a kislány.

Hát… nem neked. Anyudat szeretném megbékíteni – hebegte a fiú.

És én? Engem kellene! – csillogott vidáman Éva szeme. – Amúgy, még mindig érdekel az a film…

Kurucz Árpád
Author: Kurucz Árpád

A nevem Kurucz Árpád. 1962-ben születtem Budapesten, azóta itt élek a párommal és négy gyerekünkkel. Most, hogy a gyerekek már felnőttek, több szabadidőm van, körülbelül három éve foglalkozom  írással. Nincsenek művészeti tanulmányaim, technikusi szintű műszaki végzettségem van. Autóbusz vezetőként dolgozom. Kiskorom óta szeretek olvasni. Kedvenc íróimtól igyekszem ellesni a fortélyaikat. (Szabó Magda, Janikovszky Éva, Moldova György, Móra Ferenc, Stephen King, Rejtő Jenő stb.) Nyilván rengeteg tanulnivalóm van még.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

31 − = 21

Uncategorized
Halászné Magyar Márta

Gyümölcsöt érlel a nyár

Nyár ízletes gyümölcsöt érlel, aszal, fény a víz tükrében fürgén táncol, nem állíthatja meg más, csak zivatar, lepke libbenve virágokat számol. Falevél alig mozdul, szellő

Teljes bejegyzés »

Hidegrázás

Amióta megismertelek (még csak neten, nem személyesen), Nem tudlak kiverni a fejemből S máris ráz engem a hideg ettől. Eszembe jutnak emlékek, Rossz tettek, de

Teljes bejegyzés »
Versek
Tarrósi Éva

csak hagyom

csak hagyom fájjon a szívembe marjon a porba taszítson   csak hagyom fáradjon ereje elfogyjon a fájdalom meghaljon   csak hagyom felrázzon egészen elnyeljen új

Teljes bejegyzés »

Szerelmes akrosztichon

Gyermeki kacajod tölti meg szívbéli Űrömet. Lehet, hogy ez a versem csak kósza Ötletek sorhalmaza. Lehet, hogy ez a versem üres, Ötlettelen. Mit ér ez

Teljes bejegyzés »

A tavasz illata

Ölel a csönded, simogat, Míg a szívedben keresed önmagad, Öröklétem e pillanat. Tavasz illatban fürdőzik a hajad. Szemeid tüzét szívembe elrejtem, Akár napfényt a rengeteg,

Teljes bejegyzés »