A lusta királyfi

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egy királyság. Az ott uralkodó királynak csak egyetlen egy fia volt, de nem sok öröme telt benne!

A királyfi ugyanis rettentően lusta volt, nem csinált semmi mást egész nap, csak henyélt, lustálkodott. Néha még arra is rest volt, hogy felöltözzön, sőt, ha egy légy az orrára szállt, még azt is az inasok hessegették el fenséges arcáról. Nem igazán kedvelték az udvari emberek, mert arra sem volt képes, hogy azt mondja: Kérem vagy köszönöm! Azt gondolta, minden és mindenki őérte van, és neki nem kell csinálnia semmit. Nem érdekelte semmi, amivel általában a királyfiak foglalkoznak. Nem vonzotta sem a lovaglás, sem a vívás, sem a könyvek, sem az utazás, de még az ország sem. Azt gondolta, arra ott van az apja, a király, ő majd elrendezi az ország ügyes-bajos dolgait. Neki semmi más dolga nincs csak azt a rettentő vagyont elherdálni, amit a királyság megtermel. Szóval nem csinált egész nap szinte semmit. Reggel felkelt, megreggelizett, néha kikocsikázott a környékre, ebédre visszatért, jól belakmározott, majd egész délután szunyókált. Amikor felébredt, megvacsorázott és aludni tért. Ez így ment napról napra. Apja, az öreg király hiába bíztatta, hogy legalább a királyság ügyeivel foglalkozzon, a királyfi füle botját sem mozdította.

– Édes fiam! Mi lesz veled, ha én meghalok? Hogyan fogod akkor kormányozni az országot?

Amikor a királyfi már abba a korba jutott, hogy illett volna megházasodnia, az apja szebbnél szebb királykisasszonyokat ajánlott neki feleségnek, de a királyfi még arra is rest volt, hogy találkozzon ezekkel a szépséges királylányokkal.

Egy szép napon a király megelégelte, hogy a fia egész nap csak lopja a napot, fogta magát és kitagadta! Igen, képzeljétek! A király elzavarta a palotából az egy szem fiát!

– Szedtevette teremtette! Még egy ilyen lusta fiút nem hordott hátán a föld! – kiabálta mérgesen. – Ha nem tudod hasznossá tenni magad, akkor fel is út le is út! Én nem tartalak el téged tovább, eredj, amerre látsz!

A királyfi először nem akart hinni a fülének, de bizony a király komolyan gondolta amit mondott. Így kénytelen-kellett összeszedte néhány holmiját és elindult. A palota ajtaja pedig nagy zajjal csapódott be utána. Hát most már mihez kezdjen szegény királyfi? Fogta magát, elindult az orra után, hogy majd csak lesz valahogy. Ment, mendegélt, de mivel nem vitt magával elemózsiát, igen hamar megéhezett. Bizony most nem vette körül szolgák serege, hogy kiszolgálja! Neki magának kellett volna előteremtenie az ennivalót, de azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá. Közben a Nap is leáldozóban volt, úgyhogy azon is el kellett töprengenie, hol fog aludni. Hol volt már a pihe-puha, bársonyos ágy, amit a szolgák vetettek meg neki! Bizony az ott maradt a palotában, a finom vacsorával együtt! Fáradtan és korgó gyomorral érkezett meg egy faluba. A legszélső házban még világosságot látott, gondolta bekopogtat, megkérdezi, adnának e szállást éjszakára. Így is tett. Az ajtót egy fiatal leány nyitotta ki.

– Adjon isten, vándorlegény! – köszöntötte a leány.

– Adjon Isten neked is! – mondta a királyfi. – De nem vagyok én vándorlegény, hanem királyfi!

A lány elmosolyodott: – Ugyan bizony! Mit keresne itt a király fia éjnek évadján, hintó és kíséret nélkül?

A királyfi elmesélte, mi történt vele.

– Arra kérlek, szép leány, adj nekem szállást!

– Adok jó szívvel – felelte a leány, – ha a bátyáim beleegyeznek. A lánynak – akit Sárának hívtak, – volt két bátyja, akik megengedték, hogy a királyfi náluk maradjon. Sára először vacsorát készített neki. A királyfi, amikor befejezte a falatozást, elégedetten hátradőlt a széken.

– Köszönd meg az ételt! – intette a leány.

– Micsoda? – csodálkozott a királyfi.

– Úgy illendő – válaszolta Sára. A királyfi ehhez egyáltalán nem volt hozzászokva, hiszen a szolgáknak, akik nap, mint nap körülugrálták őt, sose mondott köszönetet. Ezen eltűnődött.

– Köszönöm szépen a finom vacsorát! – mondta végül.

– Nagyon szívesen! – mosolygott rá a leány. – Most pedig térjünk nyugovóra.

A kemencesut egyik sarkában vetettek neki ágyat. A királyfi nem bánta, hogy csak egy pokrócot és egy párnát kapott, annyira fáradt volt, hogy egy szempillantás alatt elaludt. Másnap csak délelőtt nyitotta ki a szemét. Ahogy körülnézett, nem látott maga körül mást, csak a leányt, aki nagyban serénykedett a konyhában.

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle.

– Kenyeret dagasztok – válaszolt a leány.

– Hát a bátyáid hol vannak?

– Ők már hajnalban kimentek a földünkre dolgozni.

– Ti mindig ilyen korán keltek?

– Hát persze! – felelte Sára – Hiszen itt mindig annyi dolog van. Meg kell teremteni magunknak a betevő falatot. Gyere csak! Te is segíthetsz!

Azzal kivezette a királyfit a házból és egy fejszét adott a kezébe, hogy hasogasson tűzifát. A királyfi először azt sem tudta hogyan kell, de Sára megmutatta neki. Egészen délidőig vágta a nagyobbnál nagyobb farönköket. Rettentően elfáradt, folyt róla a víz, fájt a karja, a lába. Gyakran sandított a ház felé hogy a leány mikor szól már neki, hogy hagyja abba. De bizony azt várhatta! Amikor a leány betette a kenyereket a kemencébe és elkészült az ebéddel is, kendőt vett a nyakába és elindult ki a földekre, hogy a bátyjainak ebédet vigyen.

– Majd ha visszaérek, mi is megebédelünk! – intett búcsút a kapuból. A királyfi kétségbeesve nézett utána, mert bizony már kopogott a szeme az éhségtől. A reggeliről lemaradt, hiszen későn kelt fel, így ma még nem evett semmit. De mit volt mit tenni, meg kellett várnia Sárát, hiszen egymaga mégsem nyúlhatott az ételhez.

Teltek, múltak a napok és a királyfira egyre több munkát bíztak. Neki egyáltalán nem fűlt a foga az ilyesmihez, de szégyellte volna mondani, meg persze szerette volna ő is kivenni a részét a mindennapi munkából. Így hát mindent elvégzett a legjobb tudása szerint. A leány és a két bátyja sok mindenre megtanították, tudott már istállót takarítani, tehenet fejni, birkát nyírni, aratni, szántani. Kezdte magát jól érezni a vidéki környezetben, már egyáltalán nem gondolt a palotára, a drága selymekre, aranyra, amik eddig körülvették. Kezdte megszeretni Sárát is, hiszen csinos, kedves, szorgalmas leány volt. A két fiútestvérrel pedig nagyon jól összebarátkozott. Szóval boldogan éltek ők négyecskén a kicsike házikóban. Lehetett azonban a királyfi boldog, a király egyáltalán nem volt az! Egyre jobban hiányzott neki a fia, és most már igencsak megbánta, hogy elkergette. Egész nap csak sóhajtozott:

– Hej! Bizony az én hibám hogy ilyen lusta lett a fiam, én neveltem rosszul! Megkerestetem és hazahívom!

Azonnal ki is adta a rendeletet, hogy keressék meg a fiát. A hír nem is váratott magára sokáig. De még milyen hír volt az! Elmondták a királynak, hogy a fia egy szegényes kis házikóban él, és buzgón, szorgalmasan dolgozik nap nap után. A király nem akart hinni a fülének! Azonnal hintóba ült és a házikóhoz vitette magát. Az ajtót egy leány nyitotta ki.

– Lelkecském! – szólalt meg a király. – A fiamat keresem, úgy hallottam nálatok lakik.

– Isten hozott minálunk, felséges királyom! – hajolt meg a leány, úgy ahogy illik. – Igen, a fiad valóban itt él velünk, de most nincs itthon.

– Hanem hol van? – kérdezte.

– Kint szánt a mezőn.

A királynak elkerekedtek a szemei: – Azt akarod mondani, hogy az én fiam dolgozik?

Sára elnevette magát: – Bizony azt, felséges király! Jöjj velem, épp hozzá készülök, hogy ebédet vigyek neki.

Azzal elindultak. Amikor odaértek, a királynak tátva maradt a szája! Ott állt a fia az eke mögött és hajtotta a lovakat. Egyáltalán nem látszott rosszkedvűnek vagy boldogtalannak. A királyfi, ahogy észrevette az apját, azon nyomban odasietett hozzá: – Kedves apám! De jó hogy látlak! Mi szél hozott?

A király megölelte a fiát és csak azután válaszolt: – Azért jöttem édes fiam, hogy bocsáss meg nekem és gyere vissza velem a palotába! Neked ott a helyed!

– Visszamehetek – mondta a királyfi, – de csak akkor, ha megengedi, hogy feleségül vegyem Sárát – tekintett az apja mellett álló lányra. – Remélem hogy ő is beleegyezik. – A leány boldogan mondott igent.

Így történt, hogy egy teljesen megváltozott királyfi tért vissza a palotába, aki dolgos és szorgalmas volt. Ráadásul egy szépséges menyasszonyt is hozott magával. Azon nyomban hatalmas lakodalmat csaptak, volt dínomdánom, hejehuja, vigalom. Sára két bátyját pedig a király gazdagon megjutalmazta, mindketten kaptak egy-egy szép uradalmat. A királyfi pedig nem volt már többé lusta, így amikor apja ráhagyományozta a trónt, a nép egy becsületes, szorgalmas és igazságos királyt kapott.

Itt a vége, fuss el véle!

Koncz Edit
Author: Koncz Edit

Koncz Edit az Irodalmi Rádió szerzője. Csak néhány éve kezdtem el meséket írni, mert azt éreztem, van bennem valami, amit meg kell osztanom másokkal is. Sokféle dolgot kipróbáltam, de végül az írásban találtam meg azt, ami boldoggá tesz. Azóta keresem a lehetőségeket, ahol megjelenhetek írásaimmal. Több alkalommal nyomtatásba került egy-egy mesém és online is jelen vagyok az egyik közösségi oldalon. Folyamatosan jelennek meg meséim a KORKÉP c. folyóiratban. Azt hiszem, lélekben mindig egy kicsit gyerek maradok. Szeretek rácsodálkozni az élet apró dolgaira. Meséimhez az ötleteket a körülöttem lévő világból merítem, leginkább a természetből. Az én esetemben teljesen igaz az, hogy: A téma a lábunk előtt hever, csak le kell hajolni érte! Egy apró virág, egy falevél, egy mókus vagy madár látványa gyakran meglódítja a képzelőerőm. De ha hallok egy érdekes szókapcsolatot, abból is születhet mese! A mesék segítenek nem elfelejteni, hogy bármi megtörténhet. Bármi lehetséges, ha hiszünk benne és teszünk érte. A mese maga a varázslat. Amikor egy gyermek mesét olvas, egy másik világ tárul fel előtte. Egy olyan hely, ahol bármi lehetséges. Azt gondolom, a mai világban nem csak a gyerekeknek van szükségük a mese csodájára, hanem a felnőtteknek is. Kívánok tehát mindenkinek csodás utazást a varázslatba!

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

36 − 27 =

Versek
Halászné Magyar Márta

Pünkösdi Rózsa

Pünkösdi rózsa szára hajolva,  görbe a háta,  lába már sánta.    Életre hívták,  szülője nincs már.  Sima volt arca,  gond ránccal varrta.   Sápadt az

Teljes bejegyzés »
Názáreti templom kupolája, fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Ne feledd

Ne feledd, hogy nem vagy egyedül, Jóistennel minden kiderül. Kint a rétnek sok virága, nyílik néked vidámságra, míg vidámságod nem hagy egyedül. Ne feledd, hogy

Teljes bejegyzés »
Fényszívek, Fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Gazdag szegények

Gazdagok a szegények, kik az Úrban serények. Az életed drága kincs, e világon párja nincs. Gazdagok a szegények, kik az Úrban remélnek. Szeretetből megélnek, csak

Teljes bejegyzés »

Bántó szavaid

Szavaid marnak, mint tüdőt dohánypor, fájnak az igazságtalan jelek, a jókedv elillan, mint a kámfor, kár, ha szád bántó szavakat fecseg. Ne gondold azt, hogy

Teljes bejegyzés »
Közösségi kenyér, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Éva

Az élet kenyere

Nagyon éget a kemence, igen erős annak füstje. Nem szeretem dolgokban, nehézségben, poklokban. Az élet mégis varázslat, kenyeret süt parázsban. Van ereje, melege, benne sül

Teljes bejegyzés »
Egy csepp eső, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Ildikó

Egy csepp eső

Csak egy csepp volt, parány, jelentéktelen, mégis belefért a végtelen. Egy kis bogár véle szomjat olt, majd a fákon röptében gyümölcsöt olt. A te szíved

Teljes bejegyzés »