Ma eredeti sangriát szeretnénk inni. Nem azt a felvizezett, halvány rózsaszín, jégkockával megpakolt, italnak nevezett löttyöt, amit tegnap egy turistákkal teli, puccos bárban iszogattunk, a cserepes pálmák alatt elhelyezett bambusz fotelekben ülve.
Lloret de Mar bevásárló részén sétálunk. A sakktáblaszerűen kialakított, keskeny utcák kétoldalán parányi üzletek sorakoznak. Az áruk nagy részét az utcán elhelyezett állványokról kínálják. Ugyanazt tesszük, mint a többi turista: egyik üzletből a másikba sétálunk, nézelődünk, végigtapogatjuk a kihelyezett szuveníreket, felpróbáljuk a vicces napszemüvegeket. A központhoz közeledve egyre több vendéglátóhelybe botlunk. Az egyik bejárat fekete és arany díszítése magára vonja a figyelmünket. Sherlock Holmes kocsmája, hirdeti a fent elhelyezett felirat. Odabent egy nagydarab, tetovált, bőrmellényt viselő angol férfi int bennünket a pulthoz, ami fölött óriási kivetítőn a Forma-1 spanyol nagydíja fut. A pulttal szemben elhelyezett asztalok mellett hidegvérű angolok kortyolgatják szótlanul a sörüket, miközben David Coulthard körözgetését követik figyelemmel. Olyan csend van, hogy a légy zümmögését is hallani lehetne. A bent ülők a képernyőre merednek, a nagydarab pultos pedig a poharakat törölgeti. Coulthard előzésbe kezd. A kocsmában megdermed a levegő. A pultos keze megáll a pohár fölött, a vendégek mozdulatlanul tartják a szájuk előtt a korábban megemelt korsóikat, majd miután az előzési manőver sikeresen befejeződött, halkan kiengedik az addig visszatartott levegőt. Az egyik kevésbé visszafogott angol még egy apró örömujjongást is megenged magának, majd ismét kifejezéstelen arccal bámulja tovább a képernyőt.
Magunk mögött hagyjuk az angolokat, és ismét az utcán lődörgünk a turisták között. Az egyik kirakat nézegetése közben felfigyelünk egy középkorú, divatos bőrdzsekit, márkás farmert és drága cipőt viselő férfira. Úgy rémlik, mintha az utca elején már láttuk volna. Fiatalos öltözete és hátul egy copfba összefogott, észrevehetően festett haja miatt nehéz megítélni a korát, de jóval túl lehet az ötvenen. Ujjain megcsillannak az aranygyűrűk a délutáni napfényben, ahogy állát vakargatva bennünket méreget. A tekintetünk összetalálkozik, de gyorsan elkapom a fejem. „Divatmajom”, röhögünk rajta. Mi másért vette volna fel ilyen hőségben a bőrdzsekit, mint hiúságból. Egyre növekvő forgatagban araszolunk tovább. Pár bolttal távolabb, a szemem sarkából ismét meglátom a bőrdzsekis férfit. Az utca másik oldalán lévő kirakatnál áll, és úgy tesz, mintha nagyon érdekelnék a kiállított sálak és napszemüvegek, de úgy érzem, hogy bennünket figyel. Sietősebbre fogjuk a lépteinket, továbbra is a nyomunkban van. Hosszan időzünk az egyik szuvenírbolt előtt, mintha a kagylóból készült karkötőket válogatnánk, de a szemünk sarkából a férfit figyeljük. A bőrdzsekis szerencsére elsétál mellettünk. Várunk még egy keveset, majd nevetve haladunk tovább. A mosoly azonban az arcunkra fagy, amikor három üzlettel arrébb ismét megpillantjuk, ahogy a kirakatot nézegeti. Ha feltűnés nélkül megyünk el mellette, nem lesz semmi gond, biztatjuk magunkat. Így kerülgetjük egymást a bőrdzsekissel még jó pár méteren keresztül, amikor az egyik jobboldali sikátorhoz közeledve a férfi a bőrdzsekije belső zsebébe nyúl, kivesz valamit és átadja a sikátor bejáratánál hirtelen megjelenő fiatal suhancnak, aki ezzel a mozdulattal egyidőben beletesz valamit a férfi másik kezébe, amit ő azonnal a bőrdzsekije másik oldalán lévő belső zsebébe rejt. Az egész adás-vétel a pillanat töredéke alatt játszódik le, olyan gyorsan, hogy a bőrdzsekis férfi még a sétája tempóján sem változtat. Ugyanazokkal a lassú, nyugodt léptekkel halad tovább, és a következő kirakat előtt ismét összetalálkozik a tekintetünk. Lepörgetünk magunkban minden, addig látott bűnügyi filmet, és próbáljuk felidézni, hogy mi történik a drogügyletek ártatlan szemtanúival, majd miután a bőrdzsekis ismét elénk kerül, beugrunk az egyik mellékutcába, és gyors léptekkel odébb állunk.
Magunk mögött hagyva a pazar, üvegerkélyes hoteleket, alacsony, fehér kőből épült lakóházak között haladunk a keskeny utcákon, és a helyieket kerülgetjük a járdán, akik élelmiszerrel megrakott szatyrokkal sietnek hazafelé. Ekkor vesszük észre az egyik épület garázsából kialakított kiskocsmát, melyből hívogató fény és zene szűrődik ki. A széles bejárat előtt egy nyolcszemélyes kör alakú asztalt és egy játékgépet állítottak fel. A zsúfoltan berendezett helyiség belső részét egy fából faragott, hosszú pult és további kis kör alakú asztalok foglalják el. Az egyetlen vendég egy fekete hajú, barna bőrű, munkásruhát viselő idősebb férfi, aki a pultnál ül és iszogat. Kérünk egy kancsó sangriát és helyet foglalunk az egyik kétszemélyes asztalnál. Az italnak erőteljes vörös színe van, és az íze is erősebb, mint a tegnapi turistacsalogató lének. Ez végre igazi sangria! Komótosan szürcsöljük, élvezve minden egyes kortyot.
Lassan beesteledik és a kiskocsmát ellepik a környéken lakó helyiek. A mellettünk lévő asztalhoz egy fiatal szerelmes pár telepedik le. Ruhájuk alapján a lány irodai dolgozó, a fiú pedig építőmunkás lehet. Bort rendelnek és valami halfélét egy kis tálkában, amit kézzel esznek. Egymás szájába rakosgatják a haldarabokat, közben folyamatosan viháncolnak és magyaráznak egymásnak. Hangosak, pörög a nyelvük, testük állandó mozgásban van, hol előre hajolnak, hol oldalra borulnak a nevetéstől. A pult mellett ülő munkáshoz egy másik férfi csatlakozik. Nagy hanggal, nevetve üdvözlik egymást, majd élénk beszélgetésbe kezdenek, miközben folyton egymás vállát csapkodják. A helyiség hátsó részébe egy középkorú férfiakból és nőkből álló társaság érkezik, akik mielőtt leülnek, rutinosan összetolnak három asztalt és eligazítják a székeket az asztalok körül. Valószínűleg rendszeresen járnak ide, mert a pultosnőt sem zavarja a rendezkedés, sőt, meg sem kérdezi, mit kérnek, hanem mosolyogva és integetve üdvözli őket, és már csapolja is a söröket. A helyiség egyik percről a másikra telik meg, nagy a hangzavar. Mögöttünk és kétoldalt mellettünk hangos vihogással egybekötött élénk beszélgetés folyik. Már a bejárat előtt felállított asztal körül is ül egy társaság. Fiatalok, fiúk és lányok. Kezükkel hadonásznak, miközben egymás szavába vágva beszélgetnek. Az egyik nagyívű karmozdulat következtében felborul egy pohár az asztalon, mire egy hangos „olé!” kiáltással szinte egyszerre ugranak fel a helyükről. Egyikőjük felkapja a poharat, de nem volt elég gyors, tartalma szétfolyik az asztal lapján és lecsöpög a földre. Szalvétával felitatják az asztalról a folyadékot, majd visszaülnek és ugyanott folytatják, ahol abbahagyták.
Odakint már sötét van. Egy pizzásfiú érkezik az üzlet elé kis mopedjével, aminek a csomagtartójára egy nagy fémdobozt szereltek. A kocsma előtt ülő fiúkat csattanós tenyérpacsival, a lányokat puszival üdvözli, beleiszik az egyik lány kólájába, majd aprópénzt dob a bejárat előtt felállított gépbe és elmerül a játékban.
A helyiségben egyre melegebb a levegő, a mennyezeten vadul forog a ventilátor. A második üveg sangriát isszuk. A mellettünk ülő pár fiú tagja a fejünk fölött kezd beszélgetni a baloldalunkon a pultnál ülő két férfival, míg a lány a mosdóban van. Hevesen, de jókedvűen társalognak, gyakran összehajolnak a fejünk felett, aminek következtében elkerülhetetlen, hogy a vállunkhoz vagy a karunkhoz érjenek. Észre sem veszik, olyan természetes számukra az idegenek érintése.
A pultosnő egyszerre felhangosítja a sarokba felszerelt tévét, mire a kocsmában síri csönd lesz. Többen kis papírdarabokat vesznek elő a zsebükből. Egy kis bevezető zene után megkezdődik a lottósorsolás. Akinek szelvénye van, szorongatva bűvöli a kisorsolt számokat, a többiek velük együtt szurkolnak. A gép gyorsan végez, a műsorvezető hölgy mosolyogva felolvassa a számokat. Abban a pillanatban, ahogy az utolsót is bemondják, a kocsmában lévő játékosok különböző erősségű kiáltásokkal kísérve gyűrik össze a szelvényeiket, és dobják fel a levegőbe. A tévében felkonferálják a Ketchup Song spanyol nyelvű változatát. A helyiség összes vendége felugrik a helyéről, fiatalok és idősek, lányok és férfiak, a pizzás fiú és a pultos nő együtt ugrálnak és utánozzák a női együttes táncát. Az egész üzlet egy lüktető masszává válik, és csak most vesszük észre, hogy a bejárat előtti asztaltársaság egyik tagjának térdig be van gipszelve a bal lába. „Aserejé” éneklik mindannyian önfeledten, és ugrálnak hozzá, leginkább a gipszelt lábú fiú.
Author: Szanyi Ildikó
Szanyi Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Saját honlapom: www.szanyiildiko.hu „Eltűnhetünk szép csendben, mintha soha itt sem lettünk volna. Óvatosan, lábujjhegyen is kiosonhatunk ebből a világból, de mennyivel menőbb már, ha fennmarad a neved egy könyvön, egy festményen vagy egy épületen. Vagy bárhol. A lényeg, hogy nem felejtenek el egészen. És ezzel egy kicsit olyan lesz, mintha tovább élnél. Mintha nem halnál meg teljesen.”