Egyed-Husti Boglárka
Tükör
A kéz hirtelen nyúlt ki a Tükörből. Egyik percben még nem volt ott aztán megjelent. Hirtelen mindenki, aki a szobába volt megrémült. Szellemidézést szerettek volna poénból csinálni egy tükör segítségével viszont arra senki sem számított, hogy a tükörből a szellem kijön vagy bármilyen más egyéb formában érintkezni szeretne az élő evilági emberekkel.
Most a baráti társaságból a félelem és a reszketés lett úrrá. Eddig jókedvűek voltak, vidámak, valaki még ivott is. Már nem is emlékeztek pontosan kinek az ötlete volt ez a marhaság. Idézzünk szellemet így indult. Csak egy Tükör kell hozzá, nem is értették honnan került oda a tükör is, de most már ez lényegtelennek tűnt.
A Tükörből a kéz kiált és szellem alak láthatóan ki akart jönni abból. A társaság már nem tudta ezt az eseményt visszatartani. Tudták-még, ha maguknak se akarták beismerni-hogy az a valami ki fog jönni. Valaki sírt és olyan is akadt, aki halkan imádkozott.
Aztán az alak, vagyis én kijöttem a Tükörből. Az új testemet néztem egy meztelen test volt, hozzá hosszú haj, a combjaim vékony volt éreztem, hogy melleim is lettek. Az előző test, amit kaptam teljesen máshogy nézett ki. De mindig ez van, amikor valaki megidéz a tükörből, hogy más formában öltök testet.
Nem is emlékszem már rá mikor voltam itt a Földön, azt se tudom most milyen évet írunk, egy valós én és ezek itt körülöttem. És a Tükör, ami életet adott nekem ismét.
Sokáig néztem benne magam, meg kellett szoknom a látványát. A szememet, a hangomat és az egész lényemet. Ami most itt van mindenki előtt és tudom, hogy birtokában vagyok valaminek, amit itt ezek még nem tudnak. Látó vagyok. Mindig is az voltam.
Múltbéli és jövőbéli eseményeket látok. Olyan eseményeket, amik még nem történtek meg vagy olyanokat, amik már megtörténtek. Érzem a félelem szagát, semmihez sem fogható. Szinte szárnyalok ettől a szagról és érzem, hogy a testem, vagyis a lábaim a föld felé emelkedtek.
A társaságból is többen látják ezt. Nem repülök nem is szállok, egyszerűen csak a lábaim a föld felett vannak nagyjából 10 centire. Még nem tudok repülni, de tudom képes vagyok rá. Hiszen régen repültem. Sokat. Sok helyen jártam. A középkorban az ilyen látokra mondták azt, hogy boszorkány. Na igen az más volt. Ott sokáig bujkálnom kellett, aztán sajnos megtaláltak és egy máglyás fáklyán elégettek. A testem és a lelkem üvöltött, ők meg csak sűrűn vetették a keresztet egymás után. Azt a kort nem szerettem. Nem hiába hívják a mai napig sötétnek. Az akkori emberek, még nem voltak kész a befogadásomra igaz nem is szerettük meg egymást túlságosan. Valaki félt is tőlem, vagyis attól a tudástól félt, amit birtoklok. A látók tudásától.
Most mikor elrugaszkodtam a két kezemet összeütöm vajon emlékszem-e még a mágiája? Sokat voltam bezárva a Tükörbe. Ott még a látók is felejtenek.
A Tükör amolyan átjáróként szoktuk használni, csak az ismeri a mágiát, aki ért is hozzá, nem tudom, hogy ebből a társaságból ki volt az-aki megidézett, de nem kell sokáig várnom mikor meglátom azt, aki kiszabadított.
Ott ált az egyik sarokban és engem nézett és a Tükröt. Tudta, amit tudott, én is tudtam amit tudtam.
A két kezemet összeértve szinte repültem felé, az egész nem tartott tovább 5 percnél.
Megfogtam a kezét és azonnal meghalt. Akkor valóban megvan még a Mágia hatalma-gondoltam. A társaságból ekkor már mindenki a földön sírt, láthatólag ők is felmérték az erőviszonyokat és tudatában voltak annak, hogy a lény, akit megidéztek nem egyszerű szellem.
Az, aki játszik a szellemvilággal ne számítson semmi jóra-nálunk ezt mindenki tudta a Tükörben, a lélek, ami most belém költözött Ő általa, aki megidézett most egy új arcát mutatta meg.
Egy olyan arcot, amit eddig nem ismertem. A Halál arcát már ismertem. Tudtam milyen. Sok éven át volt egymáshoz szerencsénk, valaki Ördögnek hívta más Révésznek megint mások Gonosznak. Annyi kultúrába és annyi éven át jártunk itt az élő és a szellemvilág között, hogy a Tükörben ez már nem is éveknek tűnt inkább csak amolyan percnek. Várakozásnak.
Amíg a várakozás megtörténik addig szétnézek a szobába. Sorsokat látok. Tűzben égett gyerek képet, majd egy autóban életét vesztett nőét. Azután a következő villanás egy kábítószer függő látomása, mint egy vízió elevenedik meg egy égő főnix madár képében.
Tudom, hogy minden életben ezek a látomások jelentősök, akár milyen korban is vagyok ezért még hagyom őket egy kicsit hadd szálljanak szét és egy pár látomást elteszek a tükörben is magamnak. Amolyan emlékkét vagy visszatekintésként a sok száz mellé, amely szintén ott vár már egy másik lélekre a Tükörben.
Aztán meglátom egy másik lelket, gyermeki lékel őt teszem most be a Tükörbe, a többiek, akik itt voltak a szobába már halottak, mindegyiket én éltem meg.
Muszáj vagyok Tükörbe tenni egy lelket egy másik lélekért cserébe. Ez is egy szabály.
Most, hogy ezt az új lelket és a hozzá tartozó testet is megkaptam és a Mágia is belém költözött tudtam, hogy végre elpusztíthatatlan vagyok.
Az egész Világ fájdalmát érzem magamon, szenvedést, az árulást, a kínokat, amik évek és évtizedek alatt kárhozottak útján kísértek el idáig.
Le kell zárnom a Tükröt a lékekkel együtt. Mikor a kör végérvényesen bezárul a Tükröt össze kell törni.
Előbb azonban még van egy elintézni valóm dolgom. A világot melyben még olyan sok a bűn és bűnös lélek meg kell tisztítani. Második Apokalipszis, ha úgy tartjuk. Volt már ilyen. Bibliában is olvashattál róla. Aki persze hisz benne. Én nem hiszek ebben sem, hiszen ott voltam, amikor egyszer a világ úgymond elpusztult. Annyi történt, hogy sötét lett. Semmi egyéb. A rossz lelkek szabadon szállhattak ki a sötétből. Így keletkezett a Mumus is.
Aztán mikor a sötétnek vége lett jöttek a jó lelkek. Így születtek az Angyalok és kezdődött az Új Világ. Melynek most megint vége szakad.
A szelem világ és a földi világ elérkezett az utolsó órához, a Tükör felülete csillog.
A kör bezárult. Tükör végleg összetör.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Sziasztok! Egyed-Husti Boglárka vagyok. Ez az írói bemutatkozó oldalam. Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig bíztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
