Vándor és Bujdosó
Nyugodj békében!
Két sötét alak állt a szürke ég alatt világos gondolatokkal. Köd kúszott a néma tájban, könnyekként csorgott végig a sírköveken. Egy rózsa hullott a rideg földre, vörös szirma a porba pergett. A Bujdosó hangja törte meg a csendet.
– Még élhettek volna.
– Már halhatnának. – Morogta a Vándor, leginkább saját magának. Gyufa szisszent s apró fény gyúlt, ahogy a Bujdosó egy gyertyát helyezett a sírra. A levegő alig észrevehetően megtelt feszültséggel. A Vándor ökölbe szorította a kezét, de nem szólt semmit. Könnyek hullottak sisteregve a tűzbe, s ima hallatszott. A Vándor elfordította a fejét, a horizont felé bámult. Nem tudta nem észre venni, milyen groteszk látványt nyújtanak a monoton rendben sorakozó keresztek. Az élet és a halál is egy beteg elme rendszerében létezik, előre meghatározott rendben működik a világegyetem, s a gépezet nem áll le, nem változik akkor sem, ha az egész rendszer értelmetlen és ostoba. Egy varjú károgott, majd eltűnt a messzeségben. Nemsokára ő is követni fogja.
Mintha valami rejtett jelre cselekedtek volna, mindkét ember egyszerre elindult. A Vándor köpenyének szele eloltotta a lángot. Gyenge szellő támadt: a halott ember megkönnyebbülten sóhajtott. Valami örökre véget ért. A vaskapu nyikorogva kitárult, majd bezárult s a holtak nyugalmát nem bolygatta többé senki.
Author: Budavári Zoé
Budavári Zoénak hívnak. Az írás, a történetalkotás mindig is az életem része volt. A gondolataim történet-logika szerint áramolnak, ez szinte magától történik, a részemmé vált, e nélkül el sem tudnám képzelni magam. Mielőtt elkezdenék leírni egy történetet vagy egy verset, általában igyekszem megismerni. Milyen a hangulata? A ritmikája? Milyen kifejezések illenek hozzá? Lesznek benne kőbe vésett szabályok, szabadon fog csapongani, vagy valahol a kettő között lebeg majd? Úgy vélem, a történeteknek számtalan fajtájuk van, s minddel másképp kell bánni. Van, amit az ötlet megszületésének pillanatában azonnal papírra kell vetni, másokat évekig érlelni kell, hagyni, hogy gyűjtsék magukba a világ apró töredékeit, míg végül elég élmény gyűlik fel, hogy egyszer csak kiáradjon és minden gondolatomat félresöpörve követelje: jegyezzem le. Másokat az erdők néma csendjébe kell suttogni, papírra vetni, aztán elhajítani, megálmodni, majd elfeledni, az üvöltő szélbe kiáltani, némán ismételni, amíg az ismerőssé váló sorok a semmibe kopnak. Másokat csak meg kell élni. Valójában azok a történetek, amiket ténylegesen el lehet olvasni, meglehetősen ritkák. És ha egy ötletről kiderül, hogy lejegyezhető, még mindig ott az örök kérdés: milyen formában? Vers lesz, novella, esetleg a távoli jövőben megírandó regény? Egy olyan könyv, ami tartalmazza a másik kettő részleteit? Nem is elég egyszer megválaszolni,...
