HALÁLOS KÖZGYŰLÉS

– Akkor tehát szavazásra bocsátom az imént tárgyalt programpontot – mondta az asztalfőnél ülő polgármester.

Az ötvenkét éves, szikár, őszes barna hajú Major Márton már tizenkettedik éve állt a község élén, felelősségteljes hozzáállásának köszönhetően az pedig a lakosok nagy elégedettségére rohamosan fejlődött. Ráadásul mielőtt még polgármesterré választották volna, a fővárosi rendőrkapitányság bűnügyi osztályának nyomozója volt, így tapasztalatait felhasználván még a bűnözés is lényegesen lecsökkent a településen. Nem meglepő hát, hogy mindenki felnézett rá.

– Aki támogatja a Mortens Industries területvásárlási kérelmét, az kérem, kézfelnyújtással jelezze! – tette hozzá Major Márton.

A polgármester végignézett az U-alakú tárgyalóasztalnál helyet foglaló kilenc önkormányzati képviselőn. Mindnyájuk keze a levegőbe repült. Nem hitte volna, hogy egyhangúlag jóváhagyják a dolgot, mivel maga is szkeptikusan viseltetett iránta. Azonban nem szólhatott bele a képviselő-testület döntésébe, az ő feladata jelen esetben csak a közgyűlés vezetésére és a határozatok kivitelezésére korlátozódott.

A hatvan év körüli, kopaszodó Holtay Ede képviselő elégedetten hátradőlt a székében, húsos arcán halvány mosoly futott át. Ő volt az, aki a külföldi Mortens Industries kérelmét leginkább támogatta, és megkapó szónoklatával meggyőzte a testület többi tagját, hogy azt fogadják el. Most már végre kezdetét vehette a nagy beruházás, melynek keretében több száz embert alkalmazó téglagyár fog épülni a község területén található terjedelmes réten. Mivel az izgalomtól és a hosszas, de hatásos beszédtől kiszáradt a torka, belekortyolt az előtte lévő vízzel töltött pohárba.

Fél perc után azonban váratlan dolog történt.

Holtay rémült arckifejezéssel felugrott az asztaltól – közben még a székét is fellökte –, levegő után kapkodott, remegő kezével pánikszerűen felváltva hol a mellkasához, hol pedig a nyakához kapott, majd fájdalmas hörgés közepette elterült a padlón. A többiek azonnal a fekete öltönybe bújtatott köpcös teste köré sereglettek, így még látták, amint barna szemében örökre kialszik az élet fénye.

A polgármester nyomozói pályafutása során elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy a tünetek alapján felmerüljön benne a gyanú, miszerint Holtay Edét megmérgezték. Beleszagolt a pohárba, amelyből az áldozat előzőleg ivott, és enyhe keserűmandula-illatot érzett, ami arra engedett következtetni, hogy a vizébe cianidot kevertek.

Major Márton egy pillanatig sem habozott. Gyorsan az ajtóhoz ugrott, bezárta azt, majd a kulcsot a zsebébe csúsztatta. Aztán így szólt:

– A gyilkos itt van közöttünk, és addig senki sem megy ki innen, amíg le nem leplezzük.

A községi hivatal reprezentatív tanácstermében szinte megfagyott a levegő. A jelenlévők lába a földbe gyökerezett, arcukból kifutott a vér, a tekintetükben döbbenet vegyült ijedtséggel. A polgármesteren kívül még tíz személy tartózkodott a helyiségben: a képviselő-testület maradék nyolc tagja, aztán jelen volt Schmidt Hugó, a Mortens Industries kereskedelmi képviselője, végül pedig Ilkovics Aurélia helyi környezetvédelmi aktivista. Az utóbbi kettő a lakosoknak fenntartott részben ült; mivel az itteni embereket nem igazán érdekelték a közgyűlések, ezért a közönséget – ahogyan most is – mindig csak egy maroknyi fő alkotta.

Major Márton felidézte magában Holtay Ede pohár vizének útját a palackból való kitöltésétől egészen az megivásáig, mivel az nagyon fontos volt az ügy szempontjából. A sors különös fintorának számított, hogy épp az életet adó folyadék okozta a képviselő halálát. Csakhogy abba a létfontosságú folyadékba valaki mérget kevert. A kérdés már csak az volt, hogy ki, mikor és miért.

A vizet Tátray Albert képviselő töltötte ki az áldozatnak, néhány perccel a gyűlés kezdete előtt. Azt nem tudni, hogy a negyvenhét éves, derék férfi miért akart kedveskedni a tőle balra ülő Holtaynak, hiszen nemrégiben elég heves vitába keveredtek egymással az adófizetéssel kapcsolatos általános érvényű rendelet miatt: Holtay emelni akarta az adókat, Tátray pedig ellenkezőleg csökkenteni. Olyan trágár szavakat vágtak egymás fejéhez a polgármester és a többi képviselő jelenlétében, hogy még az angyalok is sírtak. Senki sem tudta pontosan, vajon azóta kibékültek-e, Tátray most mégis rászánta magát, hogy töltsön neki vizet. Ekkor lehetett alkalma valahogyan belecsempészni a cianidot.

Ezután Ilkovics Aurélia lépett oda Holtayhoz, és fölé hajolva szemrehányást tett neki, amiért az annyira pártolta a Mortens Industries szándékát. A téglagyár ugyanis hozzájárul majd a levegőszennyezéshez. A huszonéves nőt valóságos ökoterroristának ismerték, aki legszívesebben nyilvánosan kivégezte volna mindazokat, akik akár csak egy kis papírdarabot is eldobtak az utcán. Pedig egy ilyen fiatal szépségnek mással kellene foglalkoznia, az ő esetében például modellkedéssel, hiszen minden adottsága megvolt rá. Formás, feszes testét kihívó vérvörös ruhába bújtatta. Finom arccsonttal, telt ajkakkal és magabiztosságot sugárzó szemekkel ellátott arcát szőke hullámos haj keretezte. Angyali megjelenését azonban ördögi elszántsága szennyezte be. Miközben Ilkovics Aurélia nyomta Holtay Edének a környezetvédelmi rizsát, könnyedén „beszennyezhette” a vizét.

Miután a dühös fiatal nő elvonult, Villmann Klára képviselőnő közelebb hajolt a tőle jobbra helyet foglaló Holtayhoz. A negyvenes éveinek elején járó, kissé dundi, fekete göndör hajú nő valamilyen vicces képet vagy videót mutathatott neki mobiltelefonjának kijelzőjén, mert mindketten jókat vihorásztak a készülék fölött. Villmann Klára közben majdnem fellökte az áldozat poharát – néhány csepp víz ki is fröccsent az asztalra –, de Holtay a jó reflexeinek köszönhetően még időben elkapta. Erre a képviselőnőnek nem lett volna lehetősége, mivel mindkét kezével görcsösen szorongatta a telefonját. Bár Villmann látszólag jól kijött az elhunyttal, nincs kizárva, hogy volt valamiféle titkolt indítéka a gyilkosság elkövetéséhez.

Ezután Schmidt Hugó járult Holtay elé valamiféle papírokkal a kezében. A középkorú, magas, szakállas férfi Holtay és Tátray között állva az asztalra könyökölt, majd az áldozat orra elé dugta a számokkal meg diagramokkal telefirkált lapokat. Közben arra ösztönözte az önkormányzati képviselőt, hogy a különféle elemzések eredményét is használja fel az érvelésénél. Mint a Mortens Industries alkalmazottjának, Schmidt számára természetesen nagyon fontos volt, hogy a cég megkapja az igényelt területet. Neki is akadt ideje belekeverni a cianidot a vízbe, noha indítéka feltehetőleg nem igazán volt rá. Vagy az legalábbis nem volt ismeretes.

Schmidt után Kulcsos Gábor képviselő állt meg egy pillanatra Holtay mellett, hogy biztosítsa őt a támogatásáról a szavazásnál. A harmincöt év körüli Kulcsos az áldozat tőszomszédja volt, és bár a cingár, halképű fiatalember drótkeretes szemüvege mögül kedvesen csillogó szemekkel vizslatta Holtayt, mégis érezni lehetett a közöttük szikrázó feszültséget. Egyszer ugyanis csúnyán összevesztek Kulcsos almafája miatt, melynek ágai átnyúltak a kerítés fölött Holtay kertjébe, ezért az utóbbi azt követelte az előbbitől, hogy a vén gyümölcstermőt vágassa ki. Hosszas viaskodás után Kulcsos Gábor végül eleget tett szomszédja követelményének. Elméletileg hát ő is elkövethette a gyilkosságot. De vajon gyakorlatilag is megtehette?

A polgármester tehát öt főre szűkítette le a gyanúsítottak körét. Először Tátray Albertet készült górcső alá venni.

– Tátray úr, ön a gyűlés előtt vizet töltött az áldozatnak. Miért tette ezt? – kérdezte hivatalos szárazsággal Major.

A képviselőt meglepte a kérdés, ezért hebegve ezt felelte:

– Mert magamnak is töltöttem, és mivel mellettem ült, gondoltam, nem esik le a kezem, ha neki is töltök. Ez miért annyira meglepő?

– Azért, mert egy hete csúnyán összevesztek egymással, aminek mi is fültanúi voltunk. Azóta kibékültek?

– Nem éppen, de én nem vagyok az a haragtartó típus.

A polgármesternek eszébe jutott, hogy Holtay Ede és Villmann Klára nevetgélése közben Tátray szürke zakójának bal zsebéből előhúzta a mobiltelefonját, hogy fogadjon egy olyan hívást, amely látszólag felzaklatta őt.

– A gyűlés előtt valaki felhívta önt telefonon. Ki volt az?

– Magánbeszélgetés volt, így ez csakis rám tartozik – mondta felháborodva Tátray. Közben vetett egy rövid pillantást az asztalon heverő telefonjára, ahová a szóban forgó hívás után letette.

– Az imént gyilkosság történt, ezért azt ajánlom, hogy inkább válaszoljon a kérdésemre, mert a tények elhallgatása a nyomozás akadályozásának minősül.

Tátray Albert rövid habozás után végül rávágta:

– Névtelen hívás volt. Egy illető azt mondta a telefonba, hogy ne próbáljam jóváhagyni a Mortens Industries területvásárlási kérelmét.

– De ön mégis megtette.

– Igen, mert nem fogom hagyni, hogy holmi telefonbetyárok megijesszenek.

– Az ismeretlen hívó esetleg megzsarolta önt valamivel?

A képviselő arcát elöntötte a pír, ami minden kétséget kizáróan arról tanúskodott, hogy valaki tud róla valamit, amit ő nem szeretne, ha kitudódna. Nem felelt, csak megrázta a fejét és igyekezett kerülni a szemkontaktust, amivel csak megerősítette a polgármester gyanúját.

Major Márton ezután Ilkovics Auréliát mérte végig gyanakvó tekintetével. A nő ugyanis izgatott lett, miközben Tátray a névtelen hívásról beszélt. Minden bizonnyal köze volt hozzá, talán valamelyik aktivista haverja lehetett a vonal másik végén.

– Ilkovics kisasszony, ön esetleg fel tudna minket világosítani az említett telefonhívásról?

– Én? – kérdezte döbbenten a fiatal nő.

– Kár is tagadnia, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy ön valóságos mozgalmat indított a téglagyár építése ellen.

– Rendben van, elárulom. Az öcsémet kértem meg, hogy hívja fel Tátrayt, mivel Holtay után neki van itt a legnagyobb tekintélye. Gondoltam, tud rá hatni.

– És hogyan akart rá hatni? Mivel zsarolta meg?

A helyiségre rövid csend telepedett. Ilkovics azon tűnődött, vajon elárulja-e, a többiek pedig türelmetlenül várták a magyarázatot. A nő végül így szólt:

– Tátray tizenhat éves fia drogot árul a helyi fiatalok körében. Az öcsém azt mondta neki, hogy ezt a hírt kiszivárogtatja, amennyiben jóváhagyja a terület eladását.

A tanácstermen halk zsongás söpört végig. A jelenlévők zöme döbbent arckifejezéssel vette tudomásul az értesülést, néhányan megvető pillantással illették az éppen elsápadó Tátray Albertet, aki valószínűleg tudott a fia mocskos üzleteléséről. Hogy véget vessen a zsibongásnak, a polgármester megkérdezte Ilkovics Auréliától:

– Mellesleg a gyűlés kezdete előtt az áldozat székéhez lépett, hogy letorkollja a Mortens Industries kérelmének támogatása miatt. Talán abban reménykedett, hogy ezután majd jobb belátásra tér?

– Őszintén megvallva igen.

– Vagy hogy belekeverhesse a mérget a vizébe – ütötte a forró vasat a polgármester.

– Ezt kikérem magamnak! – harsant fel felháborodottan a nő. – Sosem lennék képes embert ölni.

Major erre nem reagált, ehelyett hagyta, hogy a kételyek szétoszoljanak a levegőben. A sötétkék szoknyát és fehér blúzt viselő Villmann Klárához fordult.

– Ön a telefonján valami mókását mutatott az áldozatnak. Elárulja, mi volt az?

A képviselőnő megdöbbent a kérdés hallatán, néhány másodpercig csak némán pislogott maga elé. Aztán bólintott, majd dadogva így felelt:

– Egy vicces kép volt az.

– Esetleg megmutatná nekünk is, hogy e szorult helyzetben mi is szórakozzunk egy picit?

Rövid habozás után Villmann Klára elővette a mobiltelefonját, kikereste az említett képet, majd felmutatta azt a többieknek. Az ábra hátterét egy aszfaltozásról készült fénykép alkotta, az előtérben pedig két rajzolt figura állt: egy fejkendőt viselő öregasszony és egy mókás kinézetű, nagyorrú férfi. Az öregasszony fölött lebegő szövegbuborékban ez állt: „Polgármester úr, mikor aszfaltoztatja le a mi utcánkat is?” Az ezek szerint polgármestert ábrázoló mókás férfialak feje fölött lévő buborékban pedig ott volt a frappáns, vicces válasz: „Majd ha abban az utcában is lesz szeretőm.”

Major Márton a kép láttán elmosolyodott, de a körülötte állók arca komoly maradt; valószínűleg a polgármester iránt tanúsított tapintatból nem merték mosolyra görbíteni a szájukat. Major a viccet természetesen nem vette a szívére, mivel a községben lévő utcák néhány éve új aszfaltburkolatot kaptak, és szeretője se volt.

– Hát ez komolyan jó – mondta. Aztán hirtelen valami az eszébe villant, majd mélyen Villmann Klára szemébe nézett, és így szólt: – Jut eszembe. Ön neheztelt Holtayra, mivel községünk aszfaltozása közben az ő kapu előtti kocsibeállója sokkal szélesebb lett, mint az öné. Emlékszem, hogy akkoriban ön berontott az irodámba azzal, hogy ez igazságtalan és legszívesebben megfojtaná Holtayt, amiért az kilobbizta magának a szélesebb kocsibeállót.

A képviselőnő szeme elkerekedett.

– De én nem öltem meg. Nem én vagyok a gyilkos.

– Majdnem fellökte a poharát. Talán eközben juttatta be a mérget a vizébe.

– Nem! Ez szemenszedett hazugság! – protestált Villmann Klára.

Major úgy döntött, ideje Schmidt Hugóra koncentrálni.

– Schmidt úr, ön a gyűlés előtt kioktatta az áldozatot, hogy milyen adatokkal érveljen. Holtay úr túlbuzgón harcolt az önök érdekeiért. Mondja csak, megvesztegették őt?

– Nem fogok önnek hazudni, polgármester úr. Fogalmazzunk úgy, hogy kapott tőlünk egy kis figyelmességet. – A kereskedelmi képviselő kihúzta magát, amivel még magasabbnak tűnt. – Ezen nem kell meglepődni, hiszem minden cég így csinálja, hogy elérje a célját.

– Bevallom, meglepődtem rajta, amikor a képviselő-testület egyhangúlag megszavazta a cégük területvásárlási kérelmét, tekintve, hogy eddig csak egy tanulmányt láttunk az egész gyárról. A konkrét projektet valamiért nem akarta megmutatni nekünk.

– Azért mert önök laikusok – mosolyodott el Schmidt. – Ne vegyék rossz néven, de a projektből egy szót sem értenének. Viszont amint már mondtam, az üzem a legmodernebb technológiát fogja alkalmazni a gyártásnál.

– Azon tűnődöm, vajon volt-e oka eltenni láb alól Holtayt. Mert alkalma határozottan volt, amikor az asztalhoz lépett.

Schmidt jóízűen felnevetett.

– Na de polgármester úr, kérem! Már miért lett volna okom meggyilkolni őt? Épp ellenkezőleg, hálásak voltunk neki, amiért ilyen buzgón támogatta a kérvényünket.

– Láthatnám azokat a papírokat, amelyeket a gyűlés előtt mutatott az áldozatnak?

– Ennek semmi akadálya – bólintott, majd az aktatáskájából előhúzta a vagy tucatnyi lapból álló dokumentumot, és átnyújtotta Majornak.

A polgármester szemügyre vette a számokat és diagramokat tartalmazó lapokat. Az elemzések eredményeiből többek között kiderült, hogy a téglagyár milyen jótékony hatással lenne a község gazdaságára, valamint mennyi lakost tudnának alkalmazni, csökkentve ezzel a régióban lévő munkanélküliséget. De egy bekezdés erejéig kitért a levegőszennyezésre is, amely a számítások alapján csak minimális volna. Holtay a vita alatt leginkább ezekkel a tényekkel érvelt.

Major Márton visszaadta a dokumentumot Schmidtnek, majd végül Kulcsos Gáborra összpontosított.

– Ön miért nyalizott Holtaynak? Már elnézést a kifejezésért, de ez a megfelelő szó arra, amit tett. Miért tartotta fontosnak, hogy biztosítsa őt a támogatása felől? Mindnyájan tudjuk, hogy ön nem igazán szívlelte őt, az almafa miatt ugyebár, amit egykoron még a szeretett nagyapja ültetett. Emlékszem, ön valósággal bele is volt betegedve, amikor ki kellett vágnia, mert az a fa egyúttal szép emlék is volt.

– Az már rég történt, azóta megbocsátottam neki – mondta feszülten Kulcsos, beszéd közben az ajkai úgy remegtek, akár a kocsonya.

– Talán igen. De a sérelem ott maradt a szívében, és most kihasználta az alkalmat a visszavágóra. Megmérgezte!

– Nem, én nem…

Kulcsos nem fejezte be, mert egy újabb váratlan dolog történt.

Tátray Albert hirtelen egy száz milliliter űrtartalmú üvegfiolát húzott elő zakójának bal zsebéből. Tengerkék szeme elkerekedett, markáns arcvonásai bizonytalanná váltak.

– Ez meg micsoda? – kérdezte remegő hangon, majd miután látta a körülötte lévők gyanakvó tekintetét, gyorsan hozzátette: – Esküszöm, nem az enyém. Halvány gőzöm sincs, hogyan kerülhetett a zsebembe. – Idegesen beletúrt sűrű sötétbarna hajába, amelybe helyenként ősz szálak vegyültek.

A polgármester elvette az üres fiolát, majd beleszagolt. Megállapította, hogy előzőleg a cianidot tartalmazta. A gyűlés előtt Tátray ugyanabból a zsebéből húzta elő a mobiltelefonját, amelyikből most az üvegcsét.

– Tehát maga a gyilkos! – jelentette ki mérgesen Ilkovics Aurélia, majd mutatóujját Tátray Albertre szegezte.

– Úgy bizony, ő volt az! – értett egyet a nővel Schmidt Hugó.

– Te jó ég! – lepődött meg a felismerés miatt Villmann Klára.

Tátray rémülten hátrálni kezdett. Attól tartott, hogy megtámadják, és az igazat megvallva, sok nem is kellett hozzá. Még mielőtt nagyobb hangzavar keletkezett volna, Major Márton kezével csendre intette a jelenlévőket, majd hosszas magyarázatba fogott:

– Nem ő tette! A gyilkos ön, Schmidt úr! Az elejétől fogva sejtettem, hogy valami nincs rendjén a Mortens Industies-sal. Holtay valószínűleg többet tudott a kelleténél, de lefizették (amit ön meg is erősített), hogy nyomja át a területvásárlási kérelmüket. Ám így is el kellett tenniük láb elől, mivel nem kockáztathatták meg, hogy később esetleg zsarolni kezdi önöket. Miután a képviselő-testület jóváhagyta a terület eladását, már nem volt rá szükségük. A cianiddal teli fiolát nyílással lefelé a tenyerébe szorítva rejtegette. Miközben a számításokat és diagramokat mutogatta neki, a papírok takarásában ügyesen kiürítette az üvegcse tartalmát Holtay vízzel töltött poharába, majd az üres fiolát belecsúsztatta Tátray Albert zakójának zsebébe, hogy ráterelje a gyanút. Miután Ilkovics Aurélia elvonult az asztaltól, Tátray ugyanabból a zsebből húzta elő a telefonját, és akkor az üvegcse még nem volt ott. Mivel Villmann Klára mindkét kezével mindvégig a mobiltelefonját szorongatta, Kulcsos Gábornak pedig nem volt sem ideje, sem lehetősége beönteni a mérget a vízbe, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy csakis ön tehette!

Egy perces csend telepedett a tanácsteremre. Miután a polgármester szavai leülepedtek, Schmidt Hugó megszólalt:

– Igaza van, én voltam az. A cég igazgatójának a megbízásából öltem meg.

– Most már felesleges titkolóznia. Árulja hát el, mi volt valójában a Mortens Industries hátsó szándéka?

– Mivel már úgy is mintegy, megteszem önnek ezt a szívességet, polgármester úr. Tudja, a jó minőségű téglák előállítása eléggé energiaigényes. Azonban sok pénzt megspórolnánk, ha hulladékot használnánk tüzelőanyagnak.

– Tehát a gyár egyben szemétégető is akart lenni, nemde?

– Úgy van – bólintott. – Mivel a hulladékot a környező országokból készültünk importálni, így nemcsak hogy sokat spóroltunk volna az energiaárakon, de még nekünk fizettek volna a szemét megsemmisítéséért. Zseniális ötlet, igaz?

– Azért annyira mégsem – húzta el a száját Major Márton. – Mi mindenesetre nem kérünk belőle, így a képviselő-testület határozatát tekintse érvénytelennek!

A többiek egyetértően bólogattak.

Miután Schmidtet bilincsbe verve elszállították a rendőrök, Ilkovics Aurélia alig tudta megállni, hogy ne ölelje meg a polgármestert. No nem azért, mert lefülelte a gyilkost, hanem mert ezáltal leleplezte és megállította a szemétégetőket. Ebben a községben bizony nem lesz levegőszennyezés!

Surovec Róbert
Author: Surovec Róbert

Felvidéki magyar vagyok, egy Kassához közeli községben lakom, Tornán, amely egykoron Magyarország legkisebb vármegyéjének a székhelye volt. Gépészmérnöki diplomám van, viszont néhány éve a pedagógusi pályát választottam. Emellett a helyi társadalmi életben is aktívan részt veszek, igyekszem a lehető legtöbbet megtenni a szlovákiai magyar kultúra ápolásáért, terjesztéséért. Helytörténettel is foglalkozom, mert szerintem fontos visszahozni a jelenbe a múltban elfeledett dolgokat, és a jövő nemzedékre hagyni azokat; mindenkinek meg kellene fogadnia gróf Széchényi István tanácsát: "Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn". Az utazás szintén a szenvedélyeim közé tartozik, ennek köszönhetően tágul az ember látóköre, ráadásul inspirációt is gyűjthetünk általa; Mozart is megmondta: "Utazások nélkül, legalább is, ha az ember művész vagy tudós, csupán csekély értelmű teremtmények lennénk". Szeretek még festeni (leginkább tájképeket viszek vászonra), túrázni, múzeumokat látogatni és természetesen olvasni. A legfőbb szenvedélyem azonban az írás, amely még a gyermekkoromban gyökerezik. Már akkor különféle történeteket vetettem papírra, főleg krimikkel próbálkoztam. Leginkább csak magamnak írtam, kedvtelésből, senkinek sem adtam oda elolvasni azokat. Viszont mindig is író szerettem volna lenni, s ez 2022-ben teljesült is, amikor megjelent A halál anatómiája című regényem. Történelmi krimiről van szó, amely Kassán játszódik 1896-ban, a millenniumi ünnepségek évében. Jelenleg már az újabb...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

9 + 1 =

Versek
Halászné Magyar Márta

Pünkösdi Rózsa

Pünkösdi rózsa szára hajolva,  görbe a háta,  lába már sánta.    Életre hívták,  szülője nincs már.  Sima volt arca,  gond ránccal varrta.   Sápadt az

Teljes bejegyzés »
Názáreti templom kupolája, fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Ne feledd

Ne feledd, hogy nem vagy egyedül, Jóistennel minden kiderül. Kint a rétnek sok virága, nyílik néked vidámságra, míg vidámságod nem hagy egyedül. Ne feledd, hogy

Teljes bejegyzés »
Fényszívek, Fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Gazdag szegények

Gazdagok a szegények, kik az Úrban serények. Az életed drága kincs, e világon párja nincs. Gazdagok a szegények, kik az Úrban remélnek. Szeretetből megélnek, csak

Teljes bejegyzés »

Bántó szavaid

Szavaid marnak, mint tüdőt dohánypor, fájnak az igazságtalan jelek, a jókedv elillan, mint a kámfor, kár, ha szád bántó szavakat fecseg. Ne gondold azt, hogy

Teljes bejegyzés »
Közösségi kenyér, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Éva

Az élet kenyere

Nagyon éget a kemence, igen erős annak füstje. Nem szeretem dolgokban, nehézségben, poklokban. Az élet mégis varázslat, kenyeret süt parázsban. Van ereje, melege, benne sül

Teljes bejegyzés »
Egy csepp eső, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Ildikó

Egy csepp eső

Csak egy csepp volt, parány, jelentéktelen, mégis belefért a végtelen. Egy kis bogár véle szomjat olt, majd a fákon röptében gyümölcsöt olt. A te szíved

Teljes bejegyzés »