Boldogság keresők
Egyed-Husti Boglárka
„Ezt te írtad”? -kérdezte és tekintettével rám nézett.
Álltam ezt a tekintetett.
„Igen én írtam” -válaszoltam.
„De ehhez nem volt jogod”!
Az asztalnál ülő emberek, már nem beszélgettek és a poharak sem csörögtek, sőt hátul a vihorászás is megszűnt.
Ő erősebben nézett rám én ültem az asztal végén és mindenki várta a reakciómat.
Ő: „Ehhez nem volt jogod. Ez a bátyámról szól” -és mintha egy könny csepp jelent volna meg a szemén.
„Igen valóban a bátyádról szól” -válaszoltam neki.
Majd rá néztem és így folytattam: „Amit te meséltél el nekem a születésnapod éjszakáján. Miután elmondtad, megcsókoltál. Utána meg eltűntél az életemből. Szóval ne mond meg nekem mihez van jogom!”
Felálltam az asztalról most már én is sírtam, de így folytattam tovább: „szerettelek és te ezt nagyon jól tudtad, hiszen szerelmet vallottam neked. És mégis ott hagytál válaszok nélkül”.
Erre most ő is kicsit máshogy néz rám, talán mintha szégyellené a történetet, ami köztünk volt. Azt, hogy sose szeretett igazán.
„Ne mond meg nekem azok után mihez van jogom, miután ilyen súlyt adtál nekem. A bátyád halálának a súlyát. Olyan, mintha te ölted volna meg, pedig tudod, hogy ez nem igaz. Senki se hibás, ami történt véletlen volt. Neked is végre túl kéne ezen lépned és akkor…”
Itt már nem tudtam folytatni elborítottak azok az emlékképek, amiket arról az éjszakáról őrzők azóta is a szívembe. Az, ahogy hozzám ért a kezével ahogy megfogta az arcomat és ahogy megcsókolt.
Ő ennyit mondott: „és akkor mi lenne. Fejezd be a mondatot Bogi”.
„Akkor végre boldog lennél és én is megtalálnám végre a boldogságomat”.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
