Csernobil

Ma felmondtam a munkahelyemen. Nem lenne ebben semmi különös, az emberek százai mondanak fel hirtelen indíttatásból, vagy jól megfontoltan. A cselekedet különlegességét az adja, hogy mindjárt ötvenkilenc éves múltam és kényelmesen ki tudtam volna húzni nyugdíjig.

Ezen morfondíroztam, míg ültem a vonaton, mert a szolgálati autómat is leadtam. Ha már eldöntöttem, hogy így legyen, ne legyen visszaút. Most könnyűnek érzem magam, bár tudom, majd később jelentkeznek a mardosó gondolatok, hogy hogyan lesz ezután, miért hagytam cserben a kollégáimat, de most csak nézem a tájat, fülhallgatóból szóló zenével próbálom kizárni a csattogó Bzmot zaját, a kiránduló osztályok csivitelését.

Sorba veszem a megállókat, Csongrádi-úti tanyák, Gátér, Kettőshalom, Kónyaszék, Csongrád-alsó és otthon is vagyok. Nem szoktam az eget fürkészni, de Kettőshalom megállónál, amikor néhány tanyai lakos le- és felszáll, az égre kémlelek. Április végén errefelé olyan különös tengerkék színe van az égnek. Mintha UV-szűrőn keresztül érkeznének a napsugarak a földre. Elgondolkodom a felhők különleges alakján, a foszlányokon, amelyeket mintha egy vattacukorból tépdeste volna le egy láthatatlan égi kéz. Jó lenne megtanulni melyik felhőnek mi a neve. Most aztán akad időm bőségesen.

Egy rándulással elindul a szerelvény, sokáig nézek még vissza a megállóra, ami csak egy tábla a puszta közepén. Egy keresztező aszfaltút mutatja még, hogy emberek is élnek errefelé. Itt volt az első munkahelyem. Biciklivel jártam ki.

Eszembe jut, harminchét évvel ezelőtt pontosan ugyanígy, ugyanitt néztem az égre Trabantom szélvédőjén keresztül. Azóta is élénken emlékszem, hogy a felhők akkor nem a szokott mintázatukat mutatták. Mintha időváltozás jönne, de nem tudtam megfogalmazni mi várható. Az évnek ebben a szakában igen gyakran verte el jég a termést, akkor régen aggódhattam is, nehogy odavesszen az addigi munkánk. Szedésre érett a fejes saláta. Május elsején milyen sok asztalon kisérője a csirkepaprikásnak, a nokedlinek, a rántott csirkének, a majálison a bográcsban készülő birkapörköltnek. Sok dolgozó töltötte a munka ünnepét a szabadban.

Olyan bőséges lett akkor a termés, hogy a dolgozók is vihettek haza számolatlanul, rendszeres kisérője volt a családi étkezéseknek a cukros-ecetes lével elkészített primőr. Az autóm csomagtartójában egy egész ládányit vittem haza én is, hogy majd szétosztom a rokonságban.

Feleségem, Ildi, gömbölyödő hassal várt a kiskapuban.

– Megérezted, hogy salátára vagyok kívánós? – örült meg a szállítmánynak.

– Olyat még nem is hallottam, hogy valaki pont salátára – mondtam, miközben megcirógattam pocakját.

– Keverek nokedlitésztát, jó sok tojást ütök rá

– Amíg elkészül, néhány fejet átviszek anyáméknak.

Egy hét múlva az is kiderült, miért voltak olyan furcsák a fellegek az égen. Egy soha nem hallott város Csernobil neve hangzott el egyre gyakrabban.

Ahogy felidéztem az emléket, még a nyál is összefutott a számban. Már nagyon régóta nem főzött a feleségem a kedvemért semmit. Az otthonból hoztuk az ebédet.

Megérkezéskor, az állomásfőnök jó ismerősként üdvözölt. Máskor is kedvem támadt inkább a vasutat igénybe venni.

– Vége a hétnek?

– Hál istennek – azt nem mondtam, hogy ennek a munkának is végleg.

Az első utam a kocsmába vezetett. Nem volt szokásom sokat inni, de most az emlékek hatására úgy éreztem, le kell döntenem egy-két pohárral.

Manapság már az italboltok is korán zárnak. A pénz kevés, amit el lehet költeni, a társaság meg nem érdekli az embereket.

– Még egy utolsót Sanyi bácsi? – kérdezte az idős csapos, régi idők, nagy élet tanúja.

– Most már haza megyek Ica néni.

Egy üres üvegbe mérettem két deci kevertet, meg vettem egy Milkát, mert hétvégén velünk lesz a fiunk is.

– Mennyit fizetek?

– Az italok négyezer, a csoki ajándék Balázskának, fogyassza egészséggel!

A konyhaasztalnál ült Ildi és Balázs a fiunk. Ildikó etetni próbálta a tolószékben ülő gyereket, aki érkeztemre, artikulálatlanul adott hangot az örömének. Hétközben az otthonba járt be Ildikó ápolni a gyereket, minden áldott nap, onnan volt a mi étkezésünk is biztosítva. Legalább az estéink nyugodtak voltak.

– Afucii! – nyújtotta felém kacska karjait az én kis kriplim.

A kevertből töltöttem Ildinek egy jó nagy pohárral, egy húzásra megitta. Balázs a csokipapírt tépte az édességről állatias örömhörgések közepette.

Leültem közéjük és csak néztem a családomat.

Balázska decemberben tölti a harminchetediket. Hétfőn nem visszük vissza. Már nem hibáztatok senkit.

 

 

 

Hajdú László
Author: Hajdú László

Talán már büszkén mondhatom: író, költő és szerkesztő. A Dél-Alföldön és a Káli-medencében élek. Ihletet e két távoli környék mindennapi történéseiből merítek. Műveim már jelentek meg olyan antológiákban és peridokikákban is, ahol nem kellett fizetni

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »